Shock!

A finn Barren Earth eddig sem volt rossz csapat, ami már abból is kikövetkeztethető, ha végigtekintünk a tagok névsorán: ez az a banda, ahol két korábbi meghatározó Amorphis-muzsikus egyesítette erőit Olli-Pekka Laine basszusgitáros és Kasper Mårtenson billentyűs személyében, a szólógitáros Sami Yli-Sirniö a Kreatorből (és a Waltariból), a dobos Marko Tarvonen a Moonsorrow-ból, Janne Perttilä gitárost pedig különböző finn formációkban lehetett látni az elmúlt évtized folyamán. Ha mindez nem lenne elég, a zenekar a legutóbbi lemez után énekest cserélt, és Mikko Kotamäki helyére Jón Aldará került a feröer-szigeteki Hamferð soraiból. Elkoptattuk már a szupergroup kifejezést, ebben az esetben nem is feltétlenül fedi a valóságot, de ezek azért komoly underground nevek, ezen nincs mit vitázni. Mint ahogy azon sem, hogy az új felállásban elkészített On Lonely Towersszel minden tekintetben hatalmasat léptek előre. Olyannyira, hogy a Melechesh meg a Tribulation mellett számomra egyértelműen ez eddig az év legizgalmasabb extrém metal-anyaga.

Ezzel most persze nem azt mondom, hogy az első két lemezzel gondok voltak, de annak idején ezek felett őszintén szólva elsiklottam. Utólag visszahallgatva ez is lehet, hogy hiba volt a részemről, de úgy gondolom, nem véletlen, hogy az On Lonely Towersre első hallgatásra rákattantam, és azóta is rendszeresen előszedem. Mindebben a korábbinál jóval dallamosabb megközelítés is szerepet játszik, de nem szűkíteném le a kérdést annyira, hogy Aldará jellegzetes melódiáival lényegesen kiszélesedett a banda játéktere – maguk a dalok is izgalmasabbak, összetettebbek, alaposabban kidolgozottabbak és jobbak, mint eddig. Akár azt is mondhatnám, hogy a Barren Earth mostanra jutott el arra a pontra, ahol már mindenképpen számolni kell velük.

A játék neve leginkább talán progresszív death metal, de nem szívesen hívom így, mert akkor sokan ösztönösen azt gondolják, hogy valami témahalmozós, ide-oda csavarodó, tekerős, törésekkel és blastbeatekkel teli, felszteroidozott Morbid Angel-továbbfejlesztősdire gondolok, ettől pedig roppant távol áll a Barren Earth. Ez a csapat sokkal inkább az utaztatós, epikus vonalon mozog: tudnak brutálisan zúzni, ha kell, de érthetően itt is inkább az európai iskola az irányadó (hangzásban is egyébként), és egyébként sem ez a jellemző, hanem a lassabb, kimértebb, néhol doomos, néhol folkos beütésű témák, amiket olyan könnyedén és természetesen kevernek a '70-es évekből eredeztethető, progos betétekkel, fűszerekkel, hogy öröm hallgatni a végeredményt. És mielőtt valaki megijedne: a „folkos" ebben az esetben nem szőrökbe öltözött, kimázolt arcú, jávorszarvas-agancsos, a korsó sört húzóra vedelő csűrdöngölős metalt jelent, amire otthonról kiszabadult 13 évesek pogóznak megkergülve, hanem olyan jellegzetes hangulattémákat, mint amelyek annak idején olyannyira különlegessé tették például az Amorphis muzsikáját is. Szeretnék ismét emlékeztetni mindenkit: a bandában két olyan muzsikus is zenél, aki annak idején részt vett a Tales From The Thousand Lakes alapmű elkészítésében, és ez bizony hallatszik is. Máshol a régi Opeth, netán a legkreatívabb időszakát élő Edge Of Sanity ugrik be az embernek a rendkívül zenei, egyszerre okos és lélekkel telített muzsika hallatán.

Azt illetően persze nincsenek illúzióim, hogy Aldará heroikus, színpadias dallamvilága nem lesz mindenkinek ínyére, de hát ez már csak ilyen, nekem ezekkel a zenei alapokkal nagyon bejön, amit csinál, mert egyrészt senki másra nem hasonlít, másrészt sikerült tökéletes egyensúlyt találni a hörgős és a melodikus témák között. A dalok egyenkénti kivesézésébe nem szeretnék belemenni, mert egy olyan konceptalbumról, ahol az intró után érkező hét dalból öt játékideje hét perc fölött mozog, nyilván elég keveset tudnék elárulni ilyen keretek között. De a hatás tökéletes: a From The Depths Of Springgel mintha csak egy ódon könyv lapjait ütnék fel, hogy aztán kézen fogjanak, és elvigyenek valahová egészen máshová. Legyen szó a nyitó Howlról, a hatalmas ívű A Shapeless Derelictről vagy az alulról a tizenkét percet karcoló címadó mestermunkáról, itt bizony nem történt mellényúlás.

Ha szereted a fentebb említett bandákat, mindenképpen vedd kötelező leckének az On Lonely Towerst, mert nem fogsz csalódni, de akkor is érdemes próbát tenni vele, ha szeretnél hallani valami olyat, amire nemcsak rásütik a jól hangzó „epikus" jelzőt, hanem valóban az. Rendkívül jó album, az év egyik legerősebbje eddig.