A Benedictum egy amerikai power metal banda, akik leginkább a minden szempontból igen tehetséges énekesnőjük, Veronica Freeman révén szereztek ismertséget. Meg persze a jófajta, sötét, zúzós muzsikájuk által, de erről egy kicsit később.
Tény, hogy ha egy zenekar élén egy kifejezetten dekoratív amazon áll, akkor az adott banda még ma is extra publicitásra és érdeklődésre tarthat számot, annak ellenére is, hogy napjainkban azért jóval kevésbé meglepő egy hölgy vezette metalfogat, mint volt mondjuk akár 10 évvel ezelőtt is. Más kérdés, hogy a Benedictum eléggé kilóg a sorból, hiszen Veronicának köze sincs a szimfonikus, gótikus hercegnők angyali bájához, esetében egy belevaló, dögös vadmacskával van dolgunk, sőt, imidzsébe némi kis domina-feeling is belefér.
Természetes, hogy a vadóc külsőségekhez keményebb kötésű zene is dukál. Ennek megfelelően a Benedictum meglehetősen komor és agresszív muzsikát tol, melyre a legnagyobb hatással olyan zenekarok lehettek, mint a Black Sabbath, a Metal Church vagy a Vicious Rumors. Nem véletlen, hogy eddigi lemezeiken Ronnie Dio-féle Sabbath nótát és Accept feldolgozást is találni. Már 2006-os bemutatkozó anyaguk, az Uncreation is jófajta US power muzsikát rejtett, azóta azonban szélesedett valamelyest a zenei repertoár és bár alapvetően a recept nem változott, a Dominionön akadnak egyéb hatásokat felvonultató dalok is.
A jól bevált power bombák megvannak a lemezen. Kapásból ilyen a második, méregerős At the Gates: remek a riff, amire jön egy szavalós verze és egy atom refrén. Kész power-bomba, csakúgy, mint a súlyos középtempóval pusztító Grind It. Szintén a power-csomagba tartozik a kissé bugyuta szövegű, ám ennek ellenére – vagy tán pont ezért – igazi metal himnusz Bang is, melyet ismét csak Veronica erőteljes énektémái tesznek emlékezetessé.
Fentiekkel szemben azonban a Seer például nem egy szokványos power dal, akad benne némi horror jelleg, Veronica pedig marha fogós énekdallamokat csavarint az arcunkba. Komoly slágerpotenciál rejlik ebben, ami elsősorban annak köszönhető, hogy az átlagnál ragadósabb, egyszerűbb, fogósabb, Tony Diaz billentyűs pedig végig nagyon hangulatosan játszik itt. A Loud Silence is egy könnyedebb dal, melyben Veronica sem hozza olyan nyersen magát, az egyik kedvencem azonban az Epsilon, melyben progos ritmustördelés éppúgy van, mint Hammond-szőnyeg vagy speed gitártéma. Izgalmas, változatos, összetett alkotás, minek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy ezúttal a lemez egyik bónusza a Rush 2112 lemezéről ismert Overture / The Temples of Syrinx dalpáros.
Ha csupa erős nótát hallhatnánk a Dominionön, valószínűleg az év egyik legerősebb korongjáról olvashatnál most, sajnos azonban akadnak kissé sablonos, lapos töltelék nóták is (Dominion, The Shadowlands vagy Dark Hear), melyek miatt továbbra is elmondható, hogy a Benedictum legfőbb erőssége Veronica páratlan torka. Mert bár a másik őstag, a gitáros Peter Wells valóban jó dolgokat penget, dalszerzési képesség tekintetében nem veszi fel a versenyt Kurdt Vanderhooffal vagy Geoff Thorpe-pal. Ahogy mindkét elődjén, vannak jó ötletek a Dominionön is azonban meggyőződésem, ha nem Veronica Freeman állna a mikrofon mögött, valószínűleg sosem hallottunk volna róluk.
Ennek ellenére nagyon kellemes hallgatni a bandát, élőben pedig valószínűleg gyilkos a csapat, így ha nem zavar, hogy világmegváltó újítások és zseniális zenei megoldások helyett csupán egy remek énekteljesítményt rejtő, ám néhány kivételesen erős pillanattól eltekintve csupán a korrekt kategóriába tartozó lemezt tett le az amerikai csapat az asztalra, nyugodtan tégy vele egy próbát. Az viszont tény, hogy a Vicious Rumors még mindig megeszi őket reggelire.
