Shock!

Remélem, nem sértek meg senkit, ha leleplezek egy hímsoviniszta kulisszatitkot: egy férfi számára nincs unalmasabb egy sótlan-szótlan szendikénél. Ha egy csajnak nagy a pofája; kiosztja az észt; szükség esetén asztal alá issza a fiúkat, és mindezt persze nőiesen adja elő, imádni fogjuk akkor is, ha nem a legszebb a társaságban. Ebben a férfiak uralta világban pláne igaz ez az annak idején totális macsóizmustól túlfűtött heavy metal (szub)kultúrában.

Ma már persze sokkal jobb a nemek aránya a keményebb zenék (harc)terén, mint 20 éve, de akárhogy is nézzük, csak a kemény csajok tudnak felszínen maradni – és most tegyük félre az angyalka-metal csapatokat, mert az egy teljesen más történet. Dögös frontcsajjal kiálló banda mindenképp fokozott érdeklődésre tarthat számot rövid távon, és ha mindehhez dögös a hang is, valamint a zene is színvonalas, a hosszútáv sem kizárt. Garantálni persze semmit sem lehet, főleg nem a képességek alapján, hiszen ma már csak kevesen emlékeznek a varázsos hangú Sandy Saraya zenekarára vagy Lee Aaronra (Metal Queen, ugye), míg a jóval szerényebb adottságokkal rendelkező Doro továbbra is a női mezőny első számú sztárja. Azt sem szabad elfelejteni azonban, hogy Frau Pesch gyakorlatilag a legelső volt, és ezt soha nem is veheti el tőle senki.

Nem lehet tehát tudni, meddig húzza majd a Benedictum legénysége, főleg ilyen kis kiadónál. Pár éve ugyanis hatalmas szenzációként tálalták őket, és bizony a sokat tapasztalt veterán metalosok is hátast dobtak a brutál power zenétől, melyre az enyhén szólva harcias amazon Veronica Freeman hangorkánja tette fel a koronát. Valahogy azonban mégis elcsendesedett körülöttük minden és jómagam is csak a napokban értesültem arról, hogy tavaly is adtak ki lemezt – akárhogy lesz is, ez megint jól sikerült, ugyanazt az egyszerinek tűnő gyilkos poént el lehet tehát sütni újra. Veronica egyébként tényleg nem mindennapi jelenség, még ebben a sok meglepetést felmutatni már nem nagyon tudó metal színtéren is: markáns, szinte férfiasan durva arcvonásaihoz hibátlan test párosul, a hangszálai pedig tényleg inox-acélból vannak. Bár folyamatosan mintha valami effekt lenne a hangján, a süketek számára is nyilvánvaló, hogy kivételes tehetségű énekes: ezerféle stílusban képes megnyilvánulni, férfiakat is megszégyenítő ereje van a torkának, mindemellett pedig végig nőies – csak másképp, mint ahogy megszoktuk, még az eddig ismert ráspolyos hangú csajokhoz képest is.

Ha a képek alapján nem lenne egyértelmű (mert nem feltétlenül az), a hang választ ad arra a gyanúnkra, hogy feka vér csörgedezik ereiben valahanyad-ágon – az éneklés tehát szó szerint a vérében van Veránknak. Persze a zenekar többi tagja sem egyszerű arcokból áll: zord, marcona fazonok, szemmel láthatólag a san diego-i színtér veteránjai, valószínűleg egyikbe sem szívesen kötnél bele – szóval akármi is lesz a bandával pár év múlva, nem a hitelesség hiányába buknak majd bele. Minden adott tehát egy igen ütős power metal albumhoz.

Hogy rövidre foghassam mondandómat: ezeket a nótákat sokkal szívesebben hallottam volna a tavalyi, elég nagy csalódást okozott tavalyi Brainstorm anyagon – az irányvonal ugyanis egy az egyben olyan, mint amit Andy B. Franckék szerintem legjobb lemezein (Metus Mortis és Soul Temptation) hallhatunk, még a hangzást is sikerült egészen hasonlóra belőni. Egyszóval ez a power metal epikusabb, monumentálisabb, de még mindig bőven földbe döngölő verziója – hiába van főállású billentyűs, jelenléte nem puhít semmit a muzsikán, ellenben hangulatosabbá, misztikusabbá teszik az összképet a rendkívül ízlésesen elhelyezett zongora- és szintibetétek. Legjobb példa erre a 11 percet is elérő címadó, amely egészen zseniális módon zárja a dalcsokrot. De a többi nóta is király: a Shell Shock egyszerűen tökéletes, már-már thrashbe hajló lemezindítás a maga nyaktörő tempójával (figyeld azt a riffet a bridge-nél!); a Beast In The Fieldhez egy painkilleres Priestre emlékeztető témát talált a csapat és a nóta valami elementáris erővel tépi le az ember fejét; de emlékezetes refrénekért sem kell a szomszédba mennie Verának. A Steel Rain című lassú pedig egészen különlegesre sikeredett, itt azért beigazolódik a régi közhely, hogy a zord külső érző szívet is takarhat. A Balls To The Wall feldolgozást én simán lehagytam volna, de legalábbis valami érdekesebb cover nótát választottam volna – persze a Heaven And Hell és a Mob Rules is eléggé elcsépelt dalok már, mégis jól működtek a debütalbumon, igaz, a Dio-s Sabbath zeneileg is közelebb áll a Benedictum stílusához.

Az előző bekezdésben felvetett kérdésemre térjünk majd vissza pár év múlva, a Season Of Tragedy alapján ugyanis a Benedictum továbbra is megérdemli a bizalmat és a kiemelt figyelmet. Valószínűleg élőben sem bárgyúskodnak, de azért ahhoz, hogy igazán nagyot robbanjanak, egy nagyobb, hatékonyabb kiadóhoz kellene kerülniük. Ja, és persze sürgősen meneszteni kellene a banda grafikusát, mert az artwork és a logó egyszerűen botrányos!