Na, ez aztán tényleg az az eset, amikor elég lenne felsorolni a szupergroup tagjainak nevét, mert az is mindent elárul arról, mit fogsz hallani a lemezen, és főleg milyen minőségben. A Black Country Communionben ugyanis a hard rock műfaj egyik leghatalmasabb öregje, Glenn Hughes egyesítette erőit az ifjú blues-nemzedék talán legnevesebb képviselőjével, Joe Bonamassával, illetve hozzájuk csapódott még Jason Bonham és Derek Sherinian is. Ezt nevezem én igazi elsőosztálynak!
Hatalmas egyéniségek tehát vannak, meglepetés azonban nincs, a nevek alapján egy hang ismerete nélkül is pontosan lőhető be a stílus: zsírosan jammelős, bluesos, ősi gyökerekből táplálkozó hard rock hallható az albumon, ami szellemiségét tekintve egyértelműen a '70-es éveket idézi. Az az időszak köszön vissza a Black Country Communiont hallgatva, amikor még nem távmunkával, interneten küldözgetett ötletekből álltak össze a dalok, hogy aztán klinikai sterilitású stúdiókban kizárólag digitális technikával rögzítsék őket egymillió különálló sávon, hanem simán csak összezsúfolódott néhány zenész a próbateremben, és pár sör meg joint után nekiestek a hangszereknek. Esetünkben egyébként szó szerint így is történt minden (nyilván a piát és az egyebeket leszámítva, hiszen a két évtizede megtisztult Hughes nem tűr meg a környezetében semmiféle tudatmódosítót): az album zenei anyaga igen rövid idő alatt állt össze, és teljesen élőben rögzítették Kevin Shirley felügyelete mellett. Ez végig hallatszik is, kellően nyers, élő és lélegző a hangzás.
Mint mondtam, megközelítését és stílusát tekintve abszolút old school album született a négyes kezei alatt, de ennek ellenére is rejlik a zenében valami nehezen meghatározható korszerűbb íz. Ez érzésem szerint elsősorban Bonamassának köszönhető, akinek a kezében ott rejlik a blues és a hard rock szinte összes klasszikusa, abszolút hagyományőrző felfogásban játszik, összhatásában azonban mégis 21. századi módon tálalja a régi trükköket. A zenét elsősorban egyébként is ő dominálja Glenn-nel karöltve. Nem mondom, hogy Jason Bonham stílusa nem ismerhető fel azonnal, mert de, és persze Derek Sherinian is elereszti néha a kezét, ám ez elsősorban akkor is Hughes és Bonamassa lemeze, a dalok oroszlánrésze is kettejüktől származik. Glenn emellett két dalt (Song Of Yesterday, The Revolution In Me) énekfronton is átengedett Joe-nak, kettőt (Sista Jane, Too Late For The Sun) pedig közösen énekelnek. Szó se róla, Bonamassának is kiváló hangja van, de azt azért mondanom sem kell, hogy messze nem olyan karakteres torok, mint Hughes, aki továbbra is istenként énekel. Azon azért ne lepődj meg túlságosan, hogy az élő felvételnek köszönhetően ő is nyersebb, mint azt a stúdióalbumain megszokhattuk, de ez is csak a dolog őszinte természetességét fokozza.
A bő lére eresztett, szikrázó jammeléseknek, kifejtős szólóknak köszönhetően elég hosszú az album (közel 73 perces), ez azonban valóban olyan zene, ahol értelmetlen lett volna korlátok közé szorítani magukat. A dalok ráadásul változatosak is, csikorgósan fülledt, groove-os, őserejű hard rock témáktól kezdve dallamosabb, érzékenyebb pillanatokig minden van itt, és persze közben olyan figurákat, szólókat, témákat eregetnek hol teljesen szabadon eresztve, hol csak úgy mellékesen, amitől az embernek még hosszú évek rockrajongása után is a padlón csattan az álla. Mivel nehezen tudnám eldönteni, hogy a zseniális dallamokkal teli One Last Soul finomsága, a nyers, dzsunga riffre épülő No Time fülledten romlott hangulata vagy a záró Too Late For The Sun 11 perc fölé kúszó kolosszális jammelése jelenti-e az igazi csúcspontot, inkább nem is erőlködöm ilyesmivel. A One Last Soul mellett talán a The Revolution In Me és a Sista Jane refrénjei ülnek a leggyorsabban a fülbe, de ez tényleg egy olyan lemez, amibe érdemes beleásódni, és közben elfeledkezni minden másról. Neked sem tudok ennél okosabbat tanácsolni, hallgasd meg!
