Shock!

Ez klasszikus "póver" lesz, már a borítóról látszik! Mert milyen is? Hát, elsősorban lila. De nagyon. Fénykardot szorongató, sanda pillantású, köpönyeges női harcost ábrázol, akinek vitézi gúnyája rovarszerűen randa.

No, ennyit a cinkelésről. Egyébként ugyanaz a mívész követte el, aki a Wizard és Paragon borítókat - de azok mintha jobban sikerültek volna. Remélem, a következő borítón egy bánatosan szemlélődő koala lesz!... A feketén méltóságosak ötösfogata ugyanis egyenesen a kenguruk földjéről származik. Örömhír mindazoknak, akik nem találták a Pegazus teljesítményét kimagaslónak: ők jobbak! Zenéjükben kevésbé érvényesül a nagyon pure, őszinte, vicsorgóan kőkemény heavy vonás. Tökösebbek, változatosabbak.

A nyitó Fall of the Reich máris megcsillantja lendületes, dinamikus vénájukat, kellemes dallamvilágukat, de az igazi sebességmámor a Legacy hangjaira indul be. Markosak a gityók, tepernek a dobok és John Cavaliere dalnok is megteszi, amit tud. Szerencsére az énekelős típust képviseli, nem a sikongatós válfajt. A csak ritkán trappoló, ám annál inkább lehengerlő módon nyomuló csapat egymás után sorakoztatja elénk derekas nótáit. Nemigen találok renitenst a dalok közt, tán a No Sanctuary lóg ki picikét agyasabb, révültebb szerkezetével. Még a bő nyolc perces Beyond Reality is megállja a helyét anélkül, hogy végképp unalomba fulladna. Sereghajtónak maradt a Lady of the Lake ballada. Zongorajáték, szenvelgés, ahogy az elő van írva. Hüpp.

Észrevehetetlen, hogy bemutatkozó albumról van szó, mert amit a srácok összebazseváltak, az figyelemre méltó teljesítmény. Itt-ott kicsit még lapos, de soha rosszabbat.