Új lemezzel jelentkezik Eric Wagner Trouble-utáni életének gyengébbik csapata (a jobbik ugye a The Skull). A jó Eric a 2014-es debütáló anyag óta az egész bandát szélnek eresztette, hogy aztán ide is beszuszakoljon egy korábbi Trouble-muzsikust Chuck Robinson gitáros képében, aki azonban túl sok időt nem is töltött el a zenekarban. Helyére az a Terry Weston került, akit a bennfentesek a Penance és a Dream Death soraiból ismerhetnek, és aki Eric mellett a When Colors Fade Away másik fő dalszerzőjévé avanzsált. A zene pedig még doomosabb és szomorúbb hangulatú, mint az egyes korongon volt, helyenként simán arra gondoltam, hogy ezt akár The Skull néven is kiadhatta volna, és olykor-olykor, a lemez legenergikusabb pillanataiban (például After-now) igenis felmerült Mr. Wagner kultikus ex-bandájának neve is. Bár leginkább úgy, hogy ez a dal a Trouble-nél legfeljebb csak maxi B-oldalas lehetett volna.
A When Colors Fade Away baja ugyanis az, hogy a számok nem igazán sikerültek bivalyerősre. Amíg hallgatom, a maga módján mindegyik tetszik is, Eric továbbra is ott van a stílus legjobb, őserejű, zsigerből zseniális torkai között, nekem ráadásul személyes kedvencem is, mégis, a hatodik-hetedik tétel környékén már egyértelműen azt érzem, hogy úristen, mintha negyed órája ugyanazt a dalt hallgatnám. És hiába nincs negyven perces sem az anyag, a végére bizony picit unalomba fordul. Pláne, hogy az igazán jó darabok inkább a lemez elején sorakoznak: a címadó doom gyöngyszeme, a Can I Get A Witness energikusabb tempója, az All My Sorrow letargiájában is felemelő dallamai, a My Old Soul gyerekmondókát siratóénekké változtató sorai, vagy éppen a már említett After-now, a korong leginkább élettel teli szerzeménye.
A Crossing The Rivertől elkezdve viszont leginkább csak hömpölyög előre a zenefolyam, és már jóval ritkábban kapom fel a fejem igazán jó pillanatokra. Az olyanokra, mint mondjuk a Beside Still Water refrénje, vagy éppen a záró Till We Meet Again katartikus lezárása. Emellett a Wagner/Weston alkotópárost kísérő hármasról is elég erősen hallatszik, hogy ők azért nem éppen a stílus krémjét jelentik, de igazság szerint úgy hiányzik innen egy igazán jó dalszerző is, mint egyszeri indexesnek a panaszkönyv a KFC-ben. Így aztán hiába élek-halok ezért a zenei irányzatért és a bongyorhajú dalnok hangjáért, a When Colors Fade Away bizony nem több tisztes iparosmunkánál.
Hozzászólások