Shock!

A syracuse-i Brand New Sin első albuma annak rendje és módja szerint elsikkadt Európában a miniatűr hardcore-kiadónak köszönhetően - még csak ki sem adták az öreg kontinensen -, de a csapat méltán vált igazi kultbandává bizonyos körökben. Alighanem a Century Mediánál is rájuk kattanhatott valaki, mással legalábbis nem nagyon tudom magyarázni, hogy miért szerződtették le a profiljukba abszolút nem passzoló zenekart.

Mindenesetre jó húzás volt, mert ha nem is forgatja majd fel a világot ez a muzsika, legalább az ilyesmire fogékonyakhoz el lehet juttatni, ezt pedig a Brand New Sin és a közönség is nagyon megérdemli. Arról nem is beszélve, hogy így megnőtt az esélye egy esetleges rövid európai túrának is... Szóval nagy vállveregetés jár a kiadónak, amiért nem hagyták elsüllyedni ezt a kiváló bandát.

Az eredetileg Lynyrd Skynyrd, Allman Brothers módra három szólógitárral nyomuló csapatból ugyan az első lemez óta kilépett az egyik bárdista, de a zene nem változott. Ez még mindig ugyanaz a riffelős, tökös, szabadságszagú metal'n'roll, amihez hasonlóban a C.O.C. is utazik a Deliverance lemez óta, de mondhatnám viszonyítási alapnak a lazább megközelítésű kettes Down lemezt vagy akár a Black Label Societyt is, akik komoly méretű koncerttermeket töltenek meg az Atlanti-óceán túlpartján ehhez egészen hasonló muzsikával. Ez tehát tipikusan az a zene, aminél eszményibbet el sem lehetne képzelni egy hosszú úthoz vagy egy kiadós sörözéssel egybekötött nyári grillezéshez, koncerten pedig szintén nincs párja, ha jól játsszák.

Megoszlanak a vélemények azt illetően, hogy az első lemez jobb-e vagy ez az új - én azt mondom, ez a kettes számú album érettebb, változatosabb lett, mint a bemutatkozás. Nem mintha azzal bármi probléma lett volna, a mai napig nagyon szeretem, de egyvégtében hallgatva kicsit egybefolyt a végére, bármennyire is jól működtek külön-külön az egyes dalok. A Recipe For Disasternél nem érzem ezt, sőt, a Brand New Sin mind Zakk Wylde-ék, mind Pepper Keenanék idei anyagán túltett ezzel a lemezzel. Mocskosan pengetett gyilkos, elefánt riffek, léggitárért kiáltó, ösztönből elfacsart feelinges szólók (nagy piros pont Kenny Dunhamnek és Kris Wiechmann-nek!), húzós tempók és egy olyan hang, aminél tökéletesebbet álmodni sem lehetne ide. Joe Altier nagyjából úgy énekel, mint egy Phil Anselmóba oltott Johnny Van Zant, azaz erőteljes, igazi szőrös rockhang, ösztön-dallamai egyenesen az ember szívébe találnak, legyen szó akár felpörgetett szeszkazán-indulóról, akár csodálatos lírai számról. Mindegyik dal jól sikerült, de érdekes módon nekem a gyönyörűen szennyes Brown Street Betty mellett két lassú a kedvencem, az egyik a Once In A Lifetime - ahogy a bridge-nél fokozzák a hangulatot a gitárral, majd a refrénben a háttérvokállal, az egyszerűen zseniális, itt látszik, hogy gyakran a teljesen szimpla kis megoldásokban keresendőek a nagy csodák -, a másik a szintén fantasztikusan építkező, záró Wyoming.

A zene szempontjából kevésbé lényeges, ám kiemelendő tényező, hogy a srácoknál minden teljes összhangot alkot, mondhatni, a tartalomhoz megfelelő forma is dukál. Nagydarab, szakállas, koszos, széttetovált arcok, westerncsizma, Ozzy felvarrós farmermellény, furgon, vagyis teljes az egység a zenével. Brand New Sin koncertet Budapestre vagy akár Bécsbe, de azonnal!