Shock!

Frankó dolog lehet Brant Bjorknek lenni. Legendás együttesekben játszani, klasszikus lemezek sorát feldobolni, aztán szólóban már átnyergelni gitárra meg énekre, megalkotni a saját zenédet, és mindenféle elvárás és kötöttség fölé helyezni magadat. Oké, ezt persze tudják rajta kívül is néhányan, de az az igazi lelazult, mindennek a közepébe jó nagyot beleszaróan életigenlő és szabad attitűd, ami belőle tökéletesen autentikusen árad, nem sok mindenkinek áll ennyire jól. Az apja régi tengerészgyalogos kabátját hordó - felöltőjére az amerikai felségjelzés közepébe egy kenderlevelet varró – elfuserált Santana-imitátornak és örökkön kissé bódultnak tűnő Brant amúgy is azt a hatást kelti, mint aki éppen most esett be egy Nixon- és vietnámi háború-ellenes tüntetésről, ám zenéjével is iszonyatosan ráerősít erre a hatásra.

A zenével, amivel nem akar világot megváltani, nem akar nagy dolgokat elmondani, voltaképpen még csak kiemelt figyelmet sem kér, csak jól akarja érezni magát, és ha ettől még másnak is jó kedve lesz, hát annál jobb. A zenével, ami utoljára majd 10 éve, a Somera Sól idején volt valóban izgalmas és friss, azóta jobbára megelégszik azzal, hogy olyan muzsikát tol, ami igazából akkor számított utoljára szenzációnak, mikor Hendrix megírta a Spanish Castle Magic-et. A jó Jimi amúgy is teljesen egyértelműen Brant barátunk legnagyobb példa- és előképe, és nincs ez másként az Ördög társaságiadó-kedvezményéről elnevezett korongon sem. Sőt, James Marshall Hendrix hatása talán soha korábban nem volt ennyire könnyen kimutatható, komplett dalok, mint például a nyitó The Gree Heen, a Humble Pie, vagy épp a bonus trackként is funkcionáló, tizennégy perces (!) instrumentális elborulás, az Evening Jam is visszavezethetők hozzá. Oké, persze, a legelső stoner rockernek is tekinthető seattle-i zseni az egész színtérre meghatározó hatással volt, főleg arra a Yawning Manre, akiktől maga Brant is megtanulta a játék alapjait. Érdekes viszont, hogy a másik fő gyökerét jelentő punk rock még csak mutatóban sem jelenik meg, még annyira sem, mint mondjuk a két évvel ezelőtti Black Power Flowerön.

Megmondom őszintén, a Tao Of The Devil elsőre nem igazán vágott a földhöz. A végére érve egysíkúnak és kissé bizony unalmasnak is találtam, ami csak megerősítette bennem régi gondolataimat: Brant gitárosnak valóban remek, mert nagyon feelingesen tolja ezeket a stoner-hippi témákat, de hát a hangja az amolyan se íze-se bűze jellegű, amibe kicsit nehéz belekapaszkodni. (Azt sem vágom amúgy, hogy akkor ez a lemez most miért nem Brant Bjork And The Low Desert Punk Band név alatt jött ki, hiszen egy kivétellel ugyanaz a felállás, mint legutóbb, de hát ez már tényleg hót mellékes.) Ráadásul az előzetesen kihozott dalok közül is csak a countrys kezdés után frankón odadörrentő, majd szépen ellazuló Gree Heen tetszett, a Stacktet azonban bosszantóan üresnek találtam (ez amúgy most sincs másként). Aztán egyszercsak elkapott a dolog, mégpedig a rendes lemezt záró címadóval, ami egy hamisítatlan blues rock dolog, laza kis témázgatás, de rohadt jól képes ellazítani az embert egy fárasztó nap végén.

Mint ahogy éppen ez a lényeg: az egész lemez görcsmentes, legyünk hát mi is azok, és ne akarjunk kifejezetten odafigyelni rá, el van ő jól a háttérben is, majd előrébb jön, ha akar. Már pedig az ellazult Humble Pie, Biker No. 2 kettős, vagy éppen a kissé karcosabb, jó kilenc percben eljammelgető Dave's War elő is fog. Jobb kedvünk lesz tőlük, és ennél többet ez a hét-nyolc dal nem is akar.