Shock!

Tudom, biztos idióta vagyok, de számomra csak az utóbbi két lemezzel vált hallgathatóvá a Bring Me The Horizon. A Sempiternal és a That's The Spirit persze egymástól is eléggé eltért, a korai deathcore-dolgaikhoz képest meg aztán tényleg olyanok, mintha egy teljesen másik banda készítette volna őket. Viszont a csapat zenei irányítását átvett Jordan Fish billentyűs/sampleresnek köszönhetően megtanultak dalokat írni. Lehet vitázni róla, hogy milyen alstílusba tartozik ez a muzsika, sőt, arról is, hogy egyáltalán rock-e még, amit Oli Sykesék manapság játszanak, azon viszont nem, hogy dalszerzési szempontból még csak egy mondatban sem lehet emlegetni a régi BMTH-t ezzel a mostanival.

Mivel a bandának minden szempontból bejött az amúgy tényleg egészen brutálisan durva váltás, nem nagyon lehetett kérdéses, hogy az amóval (így, kis a-val) sem térnek majd vissza a nagy breakdownokhoz meg a torokszaggató üvöltésekhez. Pláne, hogy a friss nyilatkozatok fényében ma már ők is elég kritikusan szemlélik a korai dolgaikat, és egyáltalán nem bánják, ha a korai éra hívei gyűlölködve kívánják a csapat tagjainak halálát a mostani zenéjük miatt. A vastag bőr a jövőben is jó szolgálatot tesz majd a srácoknak, ez az új album ugyanis még az előző kettőnél is radikálisabban ugrál a maga mezsgyéjén, néha olyan momentumokkal, amelyek hallatán még annak is fejtetőig szaladhat a szemöldöke, akinek amúgy bejött az előző két lemez. Még annak ismeretében is, hogy a zenekar bevallottan tesz a határokra és a megkötésekre.

Az amo az inkább csak intróként funkcionáló, amúgy nettó pop I Apologise If You Feel Something után egy faszán megfogalmazott modern rocknótával indul. Ez a Mantra, ami még nem okoz különösebb meglepetéseket: nyilván baromi messze áll a deathcore-tól, de így is van egy dögös húzása, és ragad a refrénje is. Utána azonban megérkezik a kanadai popénekesnő, Grimes vendégeskedésével ékesített Nihilist Blues, amely az egész anyag egyik legradikálisabb lépése. A szám konkrétan száz százalékos diszkópopként startol, aztán ahogy fokozatosan halad előre, valami olyasmi kerekedik belőle, amit akár dance-rocknak is nevezhetünk. Nem állítom, hogy ez az irány a szívem csücske lenne – ezt a gurgulázós énekeffektet konkrétan betiltanám, annyira utáltam már Chernél is húsz évvel ezelőtt –, a maga módján mégis érdekesen oldották meg a dolgot, határozottan van benne ráció. Hasonlóan bizarr és merész kísérlet a Why You Gotta Kick Me When I'm Down?, amely szintén egy ízig-vérig mai klubslágerre hajaz elektro/hip-hopba átcsúszó indításával. A gitár csak a dallamos refrénnél úszik be, és láss csodát, egyből sajátos fazont is ad a vállalkozásnak, működik a dolog... A vele egybecsúszó Fresh Bruises ezek után már szinte természetesen hat, bár a vocoderes női ének sajnos itt sem az esetem.

Persze akadnak azért kevésbé radikális darabok is az albumon. Az In The Dark például megint modern rádiópoposan indul, majd aztán inkább amolyan 21. századi elektromos nyugirockká fejlődik, rejlik benne egy kis alter-érzés is, de azért nem sok, és szépen beleépítik a torzgitárt is. Az Incubus sokmillió lemezt adott el annak idején ettől nem túl távoli stílusú nótákkal Amerikában. Brandon Boydék képe amúgy a Medicine-nél is felrémlik a hallgató lelki szemei előtt, bár e szolidan elektromos lüktetésű, szintén roppant okosan meghangszerelt modern pop/rock-darab a refrénben legalább ennyire idézi a Linkin Parkot is a chesteres dallamok miatt. A Mother Tongue meg ívét és irányultságát tekintve akár a legutóbbi Linkin-lemezen is elfért volna, csak sokkal pozitívabb a kisugárzása, és erősebb is az ottani dalok többségénél. De a filmzenés hatású, finoman érzékeny I Don't Know What To Say zárás is üt.

Amennyiben zúzós pillanatokra vágynál, alapvetően rossz helyen keresgélsz, de azért persze akadnak erőteljesebb témák az amón a nyitás mellett is. Ezek közül szerintem egyértelműen a Wonderful Life a legjobb, amely azonban még Dani Filth (!) vendégszereplése ellenére sem black-vagy-akármilyen metal, hanem ismét csak egy remekül elkapott rocksláger olyan monumentális, agyba rögzülő arénarefrénnel meg briliánsan felépített hangszereléssel (a fúvós hatású effektek a végén mennyire jók már!), hogy nem tudok rá nemet mondani. A legmasszásabban radírozó riffet pedig a Sugar Honey Ice & Tea-ben sütik el, bár aztán itt is befigyelnek hip-hopos meg elektromos hatások, és garantálom, hogy a vernyákolós refrénnel is sokakat meg lehetne kínozni, akik annak idején két pofára zabálták a Bring Me The Horizon korai zsengéit. A banda persze nem árul zsákbamacskát, hiszen a rapper Rahzellel megerősített Heavy Metalban konkrétan üzennek is a fanyalgóknak („I'm afraid you don't love me anymore / 'cause a kid on the 'gram in a Black Dahlia tank / Says it ain't heavy metal / And that's alright"). A hip-hopos betétek és ritmusok mellett amúgy ez is egy kimondottan harapós, izgalmas megszólalású téma, szintén az album erősségei közé tartozik.

Mit is mondhatnék? Nekem sem jön be egyformán minden dal a lemezről, viszont süketnek kell lenni ahhoz, hogy az ember ne hallja: ezeket is rendkívül aprólékosan, avatott kézzel rakták össze. Azt pedig baromira díjazom, amikor valaki egy ennyire konzervatív, sokszor begyepesedett módon gondolkodó színtéren deklaráltan magasról leszarja a stílushatárokat, és mer olyan elemeket beépíteni a zenéjébe, amelyekről már jóelőre is pontosan tudja, hogy sokan legszívesebben lemészárolnák majd miattuk. A Bring Me The Horizon ráadásul mindezt nem öncélúan trollkodva, hanem organikusan teszi, az amo minden szempontból halálosan professzionális, rengeteg munkát rejtő produkció. Én tehát továbbra is velük tartok, és ha érzed magadban a szükséges nyitottságot, neked is azt ajánlom, hogy adj egy esélyt a zenekarnak. De közben mindvégig tartsd szemmel, amit ők is mondanak: „No, this ain't heavy metal!"