Shock!

Ha valaha mondtam volna olyasmit, hogy 2007 egy erős év volt, akkor most igen erősen kell vakarnom a fejem, ha az idei évet akarom jellemezni. Mert bár még csak félévnél járunk, már most nagyon izmos hónapokat tudhatunk a hátunk mögött, elég csak az új, bivaly Death Angel lemezre vagy a Sahg második csapására gondolni. És mik jönnek még!

No de fordítsuk figyelmünket inkább a jelenre, annál is inkább, mivel itt az amerikai Burned In Effigy bemutatkozó korongja, melyre bizony nagyon is érdemes odafigyelni. Az együttes megalakulása az ezredfordulóra tehető, amikor is a Meekhoff fivérek (Jared-ének és gitár, Alex-gitár) elhatározták, csapatot alapítanak. Dobosnak jóbarátjukat, Zack Begint vették be, ám a formálódó együttes pihenni kényszerült, amikor az énekes Jared Irakba ment egyévi szolgálatra. A srácok tehát már ekkor szívükbe zárhatták drága elnöküket... De aztán 2005-ben végre hivatalosan is beindulhatott a szekér, és Luke Mason basszusgitáros csatlakozásával tavaly év végén el is készíthették debütáló lemezüket.

Nos, a connecticuti srácok semmit se bíztak a véletlenre, megpróbáltak annyi hangot ráégetni a lemezre, amennyit csak lehetett. Így kapunk tizennégy dalt plusz egy intrót és egy outrót jó egy órában. Az egyszerű, ám ízléses borító is kellemes, lelkesedésben tehát nincs hiány, ám én mégis soknak érzem ezt a tömény egy órás játékidőt. Ennyi ötletből ugyanis simán kifért volna két lemez is, úgy, hogy egyik se lett volna gyenge darab. Mert a dalok között sem igen találni tölteléket, mindegyiken érezni a munkát, amit belefektettek, egyvégtében végighallgatva a lemezt azonban hamar egybefolynak a témák. De milyen is ez a zene?

Képzeljünk el egy fekete pólókban, kopott farmernadrágokban feszítő, cigifüstöt eregető, sörvedelő brigádot, akik tipikusan amerikai lazasággal játsszák a déliesen fogós riffekkel és az Alice In Chains-t, illetve a kései Metallicát idéző dallamokkal telepakolt, sallangoktól mentes rockzenét. Nagy vonalakban valami ilyesmit kell elképzelni, persze a dolog ennél jóval árnyaltabb. A rövid, kissé jellegtelen intrót követő Six Days masszív kezdés, a Slayert idéző riffjei és a brutkó, thrashes reszelései hallatán egyből megörültem. A One már egy nyugodtabb tétel, de ez is mar rendesen. Itt Jared mutatja be, mire is képes hangszálaival és bizony nem is vall szégyent. Üvölt, énekel vagy a pergő ütemeire köpködi szavait; amellett, hogy sokat tesz hozzá az anyag változatosságához, még jól is hangzik. Aztán a War Inside-ban egy újabb hatás sejlik fel. Olyan southern metalos témákat engednek meg itt a fiúk, hogy arra minden Pantera hívő elismerően bólogathat. Jared jellegzetes, kissé Layne Staley-s hangja mégis egyedivé teszi ezt a dalt. Szintén nagyszerű refrénnel lett felvértezve a Suffer The Fall, a szólók – mint az egész albumon – itt is egyszerűek ugyan, mégis kellemesek. És a lemez még számtalan remek pillanatot rejt, amit én most nem fogok felfedni senki előtt, mindenki fedezze fel magának.

Amit még azonban el kell mondani, az a hangzást illeti. Vélhetően anyagi okok miatt, de az album megszólalása nem sikerült valami erősre. A gitárok nem elég vaskosak és a lábdob is erőtlenül szól. Ugyanakkor szerencsére nem fülbántóan rossz a produkció, csak egy ilyen banda ennél jobbat érdemelne. Ha tehát rövidebb lenne ez a kiadvány és minden egyes alkalommal letépné a fejem, mikor a hifibe teszem, a pontszámom még feljebb is kúszhatott volna.