Shock!

Mind külcsínben, mind belbecsben az eddigi legkomolyabb munkáját tette le az asztalra a CDT idén. Haladjunk szép sorban. Először az ember ugye a borítóba akad bele, a jelenlegit Havancsák Gyula készítette, ami valami fergetegesen profi (bár ezt megszokhattuk tőle), mit mondjak?

Kegyetlenül jól néz ki ez a szamurájos/sárkányos dizájn, pólóra vele! A borító belsejében külön megint megtalálhatóak pauszpapíron magyarul a szövegek, ami tény, hogy nehezen olvasható, de nagyon kis gusztusos, igényes megoldás (meg örülhet a gyerekkorból visszamaradt pauszpapír-fétisem).

Aztán a zene. Az intro, ami már maga meglepő (bár a szamurájos dizájn sejteti), utána az első dalban kb. a negyvenedik másodpercnél csattan először az ember állkapcsa és gyorsan kiveszi a cd-t a lejátszóból megnézni, hogy tényleg a CDT szól-e. Ugyanis Perso énekel. Persze, az előző lemezen is előfordult ilyesmi, de másképp és nem ilyen formában. Akkor már sejtettem, hogy ez a dallamosodás lesz az irány, de arról fogalmam sem volt, hogy milyen irányban és arányban lesz ilyesmi az új lemezen. Erre azért nem számítottam, mert gyakorlatilag végig dallamos az egész lemez énekileg (persze maradt még azért mellette karcos üvöltés, ami eddig is volt), ráadásul nem csak a refrénekben, hanem sokszor a verzék viszik a dallamot, sőt, több helyen kidolgozott, többszólamú vokáltémákkal is dolgoztak.

Perso hangján hallatszik, hogy járt énektanárhoz (figyelem minden énekespalántának: nem ciki soksok év zenélés és lemezek után hangképzésre menni), az is hallatszik, hogy még most ért egy olyan út elejére, amin aztán ki tudja merre indul el, ha nagyon szőrözni akarnék, van itt még technikai hiba, de ezeket nyilván ki fogja javítani. Az a lényeg, hogy igenis van érzéke egyfajta különös dallamvilághoz, hirtelen nem is tudtam mihez hasonlítani (hehe, azért találtam valamit, a második dal verzéje a késői Die Kruppsra hasonlít, mármint az ének). Jó érzékkel vegyítették a kétfajta énekstílust, ráadásul megjegyezhető refréneket sikerült kitalálni.

Van néhol kicsi sampler, ez is baromi jó, maradtak a perkások, amire ráfogható lassan, hogy védjegye lesz a CDT zenéjének itthon, a zene sem változott, legalábbis nem lett gyökeresen más, maradt a lendületes, riffcentrikus, mozgásra ingerlő világ. Igazából most elég nehéz kiemelni külön a dalokat, mert egyikben az tetszik, hogy két zsíregyszerű riffel iszonyatosan odacsapnak, a másikban az tetszik, ahogy az énekdallam ugyanazt a feelinges dallamot viszi mint a gitár, vagy van, ahol a dob/perka együttes játéka viszi a prímet. Örülök, hogy valaki hazánkban is viszi ezt a kicsit törzsi-jellegű világot. Az It's Over Now a kiemelt kedvencem, friss és ropogós, mint egy most sült zsemle, viszont odacsap, mint egy ütvefúró a vakolatnak (mondjuk van egy kis slayeres íze, de bánja a fene).

Mindemellett sokkal több a finomság, apróság a zenében, ami többszöri hallgatás után mutatkozik meg, bár a reggae-s rész azért elsőre beütött. Ami az összes dalra elmondható: lazaság mindenek felett. Az utolsó dal (Symbol Of Silence) talán a legmeglepőbb, ilyesféle lírát még nem nagyon hallottunk a zenekartól (akusztikusgitáros, éneklős... szerintem.), a refrénjétől facsarodik a lélek és a szív, ilyenkor csak meghajtom a fejem a zenekar felé, hogy ajándékoztak a hallgatóknak egy kis szépséget.

A hangzást szokás szerint a HSB-ben gyártották, és fura módon ezzel lenne kifogásolnivalóm, ha már dallamos az ének, lehetett volna előrébb keverni, kicsit jobban kiemelni. Majd a következőn. A cd-n fent van még két klip (Castaway, Syco I), a multimédia fanoknak.

Végérvényesen új útra lépett a CDT, mely út bár szerteágazó, de mindenképpen előre mutat... Abban pedig biztos vagyok, hogy ez a fajta dallamosodás a következő lemezen fog igazán beérni, addig pedig kénytelenek vagyunk "megelégedni" a Versus-szal, amit nagyon odaraktak azért a srácok. Ha félreteszem a hosszú éves ismeretséget, bizalmat, mindenfélét, akkor is egy nemzetközi szintű kilencest adok nekik erre a lemezre.