Shock!

A német Calibant eddig kétszer volt szerencsém elcsípni élőben, először a Biohazard előtt Pesten, majd egy évvel később a Machine Head / God Forbid kettős nyitóattrakciójaként Linzben. Egyik alkalommal sem tettek rám túl mély benyomást, igazi örökös másod-előzenekarnak tűntek a maguk üvöltözős hardcore/metaljával, és ennek a szerepnek tökéletesen meg is feleltek. Pontosan, feszesen játszottak és volt akció is a színpadon, amivel sikerült betömniük a zenéjükben tátongó, az eredetiség teljes hiányából fakadó lyukakat.

Mivel a The Undying Darkness már a csapat ötödik lemeze, bizonyára nem mondok nagy hülyeséget azzal, hogy ha eddig nem voltak képesek felvillantani semmi sajátosat, akkor már később sem kell ilyesmikre számítanunk tőlük. Az album ennek megfelelően igazi emblematikus metalcore produkció, amit akár ki is lehetne állítani, mint a műfajban manapság termelődő, futószalagon érkező anyagok prototípusát. Minden ízében profi módon összerakott, lekerekített valami ez a stílus összes kliséjével: old school metalos harmóniatémák oldják a kétlábdobokhoz passzintott géppuskariffek szigorát, Andy Dörner a verzékben magából kifordulva rikoltozik, a refrénekben azonban szívszorító, nagyívű dallamokba váltanak át, és a rengeteg hardcore mellett persze elég sok Slayert meg Panterát is hallgattak annak idején ezek a derék germán fiúk, amit ha akarnának, sem nagyon tudnának rejtegetni.

Az egyedi vonások hiányát leszámítva ugyanakkor rosszakat igazából nem tudok és nem is akarok mondani róluk. El lehet hallgatni ezt az albumot, de teljesen olyan, mint amilyenek élőben is voltak: bólogatsz, ütöd a taktusokat, néha még fel is kapod a fejedet egy-egy ízesebb riff, jobb refrén vagy tempóváltás hallatán, mondván, hogy lám-lám, milyen ügyesek a fiatalok, de igazából nem okoz nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket a dolog. Egyszerűen hiányzik belőle az a mélység, amitől a Killswitch Engage hallatán minden szőrszál égnek mered a karomon, az a gyilkos, pusztító intenzitás, amitől egy Unearth lemez hatására vicsorogva rohannék át a falon, és a dalok hallatán azt sem tartom valószínűnek, hogy egy idő után úgy kinövik majd magukat, mint a Trivium.

Igazi törzskönyvezett követők tehát a Ruhr-vidéki srácok, de annak nem rosszak. Aki annyira imádja ezt a vonalat, hogy még a hullám farvizén evickélőktől is mindent be akar gyűjteni, az nyugodtan szerezze be az Undying Darknesst, de ez nem egy fontos lemez.