Shock!

Egyfajta bűnös élvezetté szelidült a barátságom a Cannibal Corpse nevű melodikus tánczenekarral az évek folyamán. Ami annyit jelent, hogy aránylag ritkán veszem elő a sorlemezeiket, akkor is inkább csak a kedvenceket, néha pedig csupán a „slágereket” hallgatom külön. Ellenben koncertre gondolkodás nélkül megyek, élőben még mindig olyan elementáris erővel hat rám a zenéjük, ami viccen kívül boldogsághormonokat termel, ez pedig igazság szerint megmagyarázhatatlanul vidám. Mai fejjel meg egyértelműen a Corpsegrinder-érára adom a voksom, ez a plüssmániás, önmagában is plüss-szerű figura teszi igazán szerethetővé az egyébként nem kimondottan finom tartalmú zenét és dalszövegeket. Lám, máris megvan az a híres egyensúly.

A legújabb, sorrendben tizenötödik sorlemez markáns személyi változást hozott, hiszen a 2018-ban hirtelen (?) megőrült Pat O’Brient egy időre kivonták a forgalomból – épp a napokban járta körbe a sajtót végül szerencsésen enyhe ítélete. Ki tudja, mi lesz vele a jövőben, mindenesetre a zenekari fogaskerekeknek forognia kell, jónéhány ember megélhetése függ a zenekartól, így a lehető legjobb ötletként Erik Rutan került a helyére. Egyelőre nem tudni, mennyire ideiglenes vagy végleges ez a megoldás, én nem jósolok gyors visszarendeződést. Pusztán zenei szempontból személy szerint sajnálom a történteket, nagyon bírtam Pat stílusát, noha Erik is fantasztikus gitáros a maga területén, de egy hajszállal nálam O′Brien a nyerő(bb) – talán az egykori nevermore-os múltja miatt, ugye. Mondom, pusztán zenei szempontból. Kívánok neki minél gyorsabb fizikai, szellemi felépülést, addig pedig aprítson Rutan úr a színpadokon.

És hogy új magaslatokba emeli-e ez a változás a zenekart? Vélhetően nem, a maguk műfajában nincsenek már akkora lépcsők, ellenben egyenletesen jó dalokat szállítani is rettentően nehéz feladat. Igazság szerint furcsa, sőt, visszatetsző is lett volna, ha Rutan a saját térfelére hajlítja az új dalok külalakját, mindezek helyett olyan szépen és okosan belesimult a Cannibal Corpse világába, mintha egy új, az eddigiekkel tökéletesen harmonizáló fűszerrel bolondították volna meg a klasszikus házi húsleves receptjét. Egyszerűen megfogalmazva a vérfrissítés mindig jót tesz egy kicsit állóvízzé alakult formáció esetében. Két lépés távolságból természetesen elismerem, hogy akár izgalmasabbnak is mondható az új lemez, de még mindig úgy gondolom, hogy nem szemmel mérhető a változás, csupán egy oldalirányú lépést tettek, másik csapásirányt mutatva.

Hogy milyen ez a másik csapásirány? Helyenként kicsit simulékonyabb, thrashesebb, dallamosabb, legalábbis a nyitó Murderous Rampage akár poszt-Slayer-dalnak is beillene bizonyos pillanataiban, mindezek mellett a jellegzetes korpszos íz is ugyanúgy végighullámzik ezen a bő négy percen, olyannyira, hogy azonnal széles vigyorra húzódott tőle a szám. Pazar indítás! További csodálatos pillanatoknak lehetsz fültanúja a második Necrogenic Resurrection vagy a harmadik Inhumane Harvest lassulós részében – mindig imádtam az ilyen tempóváltásokat, és két lépés távolságból persze parasztvakításnak is tűnhet, mégis remekül működik, sokadszorra is bekajálom. A lemez első Rutan-szerzeménye a Condemnation Contagion, ami nem lóg ki a sorból, sőt, tipikusan vonszolós-kalapálós jellege miatt azonnal meg fogsz vele barátkozni. Valahol ironikus, hogy most Erik hozta a régimódibb, gyorsabb „klasszikus” CC-témákat a lemezre. A Bound and Burned szeszélyesebb vonulata is rokonszenves, a Slowly Sawn első pár ♥ vonszolós ♥ másodperce után pedig azonnal tudtam, hogy imádni fogom, és kedvenc lesz ez a mélyebbnél is mindig mélyebbre mutató riffhalmaz.

Persze az is tény, hogy bizonyos témák, riffek, fordulatok már ismerősek lehetnek, ha képben vagy a zenekar korábbi művészetével, mégsem tudok ezért haragudni, ha a végső forma szórakoztató, nem tudok fogást találni az új szerzeményeken. Annak, hogy a szokásosnál is több lett a lassabb riff, talán annyi az oka, hogy ők is öregszenek, és Paul Mazurkiewicz már nem bírja azt a tempót a dobok mögött, amit tíz-húsz éve még lazán végigtolt. Mindezek ellenére pontosan ilyen lemezt vártam a Cannibal Corpse-tól, nagyjából háromnegyed órányi pusztító agysimítást, a tőlük megszokott vidám dalszövegekkel (amit úgysem olvas el kábé senki), balgaság is lett volna mást remélni a death metal AC/DC-jétől. Felesleges is ezen tovább elmélkedni, a Cannibal Corpse régesrég tökélyre fejlesztette a saját stílusát, most pedig ismét mesterien illesztették egymásba a saját maguk által védjegyzett fogaskerekeket. Hogy visszakanyarodjak a pár bekezdéssel feljebbi elmélkedésemhez, ez a Rutan-féle fűszer talán mégis egy olyan löketet adott a zenekarnak (nem közvetlenül), ami miatt a Violence Unimagined a vártnál több potenciális Cannibal Corpse-slágert tartalmaz, és abban is biztos vagyok, hogy ezt a lemezt jóval többször végig fogom pörgetni, mint előzetesen tippeltem volna. Az év kiemelkedő death metal alkotása, barátkozzatok meg vele ti is bátran.