Shock!

Kevés olyan kacskaringós életpályával rendelkező előadó téblábol a földön, mint Lee Dorrian és az elmúlás bűzét árasztó gyászhuszár bandája, a Cathedral. Az ember, aki 1989 augusztusában még a fékezhetetlen grindcore-t játszó Napalm Death tagjaként kiadja a Mentally Murdered EP-t, hogy aztán 1990 legelején már echte doom metalt toljon új bandája, a Cathedral első, In Memoriam demóján. Alig néhány hónapra volt tehát szüksége az énekesnek ahhoz, hogy a lehető leggyorsabb muzsikát a lehető leglassabbal váltsa fel. Maga az „énekes" besorolás is megérne egy fekete misét, mivel Dorriannél nagyobb antihangot keresve sem találhatnánk, nincs és soha nem is volt tiszta énekhangja, és ellendrukkerei ezt minduntalan előszeretettel dörgölték is orra alá. (Szó se róla, nekem is ez volt az egyetlen indokom arra, hogy a Katedrális miért nem emelkedett soha abszolút kedvenceim sorába.) Ennek ellenére egy komplett színtér megkerülhetetlen ikonja lett, akinél kevesen tettek többet az egész stílusért– gondoljunk csak a Rise Above kiadó felfuttatására.

De maga a Cathedral pályája sem egy lineáris valami, a kezdeti idők hamisítatlan, lassabbnál is lassabb doom metalja (ekkori csúcsalkotásuk a Forest Of Equilibrium debüt) a tagság stabillá válását – a mindig is jelen lévő társ, Garry „Gaz" Jennings gitárnyűvő mellé felsorakozott Brian Dixon és Leo Smee ritmusszekció csatasorba állását – követően előbb kísérletezésbe torkollott (Statik Majik EP), majd egy közérthetőbb irányba fordult a Carnival Bizarre / Supernatural Birth Machine / Caravan Beyond Redemption idején. Ez a mai füllel és kis túlzással talán stoner metalnak is nevezhető irány hozta el számukra az ismertséget és az elismertséget, sokadmagammal egyetemben én is ezt tekintem pályájuk zenitjének. Ezt követően pedig a Katedrális hétmérföldes léptekkel indult meg az őrület felé, hogy a 2010-es The Guessing Game-re eljussanak oda, hogy leginkább avantgarde metal jelzővel illethető muzikális katyvaszukat borzasztó nehéz legyen befogadni, viszont azt, aki sikerrel járt, olyan élmény várta, amit tényleg sehol máshol nem tapasztalhatott meg.

Szerintem ez a kilences lemez testesítette meg mindazt, amiért hősünk egyáltalán életre hívta a csapatot, és ekkor én is úgy éreztem, innen nincsen tovább sehová út. Teljesen logikus volt tehát Lee kijelentése: a banda feloszlik, és a magam részéről még azzal is teljesen egyet tudtam érteni, hogy ennek ellenére szeretne még egy utolsó, tizedik lemezt is megjelentetni a patinás név alatt, mintegy keretes jelleggel, visszakanyarodva a legkorábbi idők funeralba hajló doom metaljához. Annak viszont nagyon nem örültem, hogy az általam igencsak nagyra becsült Leo Smee basszer (de inkább multiinstrumentalista) ebből már nem kért, és elhagyta az összeomló székesegyházat, és az sem tetszett, hogy milyen sokáig (több mint egy évig) húzódott a haláltánc. Mondhatjuk azt is, hogy a Cathedralnek nem csak életpályája, de „halálpályája" is igencsak kacskaringóssá vált ezzel. Valahol sorsszerű ez persze, de lássuk végre, milyen is lett a haldokló utolsó sóhaja (vagy stílszerűen az utolsó templomtorony).

Lee Apánk korábban azt nyilatkozta, hogy ez minden idők (egyik) legsúlyosabb és legkeményebb Cathedral lemeze lesz, azonban bárminemű önismétléstől, vagy klisétől mentesen. Hallottuk már ezt a szólamot sokszor, elég nagy arányban hamisan, és sajnos – lelőve a poént – itt is erről van szó. Ez a lemez ugyanis egyszerűen túlzottan izzadságszagú, és a legkevésbé sem érzem rajta a természetesség szikráját sem. Ez persze az előzmények fényében nem is lehet meglepő, előre eltervezett itt minden hang, de akkor is, ezt a katedrálist nem az én mérnököm tervezte, bár az is igaz, hogy még így is bőven akadnak hatalmas momentumok. A nyolc tételes mű jó órányi játékideje amúgy igazából csak hat új számot tartalmaz, mivel mind a The Last Laugh címre hallgató negyven másodperces röhögést, mind pedig a nyitó Entrance To Hell intróját nehéz lenne dalnak nevezni, ráadásul a gondok már itt, a lemez legelején elkezdődnek. A három és fél perces hangjátékot ugyanis bődületesen hosszúra vették, és nem tudok eltekinteni attól, hogy mennyire szerencsétlen dolog úgy nyitni egy ennyire komor anyagot, hogy egy faszi jó három percen keresztül azt üvölti felénk, hogy „Bring out your dead!". Hát akinek erről nem a Gyalog-galopp zseniális „Hozzátok a halottakat!"-jelenete jut eszébe, az sosem látta a Monty Python csoport legendás alkotását (és így nem a barátunk). Szóval én ezt biza nehezen bírom ki röhögés nélkül, úgyhogy a temetőkerti hangulat máris odavan, még jó, hogy a lemez legjobb tétele, a laza tizenkét perces Pallbearer következik a sorban, ami egy igazán összetett darab. Tényleg mindent felvonultat, ami a Cathedralben valaha is jó volt: igazi doomos vánszorgást, fogós riffeket, elborult betéteket (női kórus, hirtelen tempóváltások), és egy szép akusztikus témát is. Na, ez tényleg frankón eltalált darab lett, ha csak ilyen lenne itt, már dobnám is a tíz pontot. A következő Cathedral Of The Damned a lemez „slágere", laza visszakacsintás a Carnival Bizarre időkbe, Jennings riffjeit mindig is imádtam, most sincs ez másként, a refrén gitártémái pedig annyira dallamosak, hogy fel sem tűnik, hogy Lee-nek mennyire semmi hangja nincs. Tetszik a tőlük meglepően fuzzos gitárhangzás is, az viszont már nem, hogy a kelleténél mintha magasabbra lett volna keverve minden hangszer (a produceri székben persze a csapat, illetve leginkább maga Dorrian ült.) A Tower Of Silence az első klipnóta, hamisítatlan ős-Cathedral patina telepszik rá a rothadás bűzét árasztó dalocskára, és eddig még minden szép és jó, nem is alakulhatna jobban az este.

Itt viszont megtörik valami, ugyanis a „B-oldal" három dala közül kettő – Infestation Of Grey Death és a záró This Body, Thy Tomb – mintha egymás ikertestvérei lennének, ami sajnos nem csak kilenc perc fölötti hosszukban és szerkezeti felépítésükben érhető tetten, hanem abban is, hogy mindkettő borzasztóan vérszegény és klisés. Itt van minden, amit csak a doom szuvenír boltban kapni lehet, akár a szövegek, akár a zenei anyag tekintetében (ultralassú kezdés, remek szóló után kerge betétek, majd végül egy kicsit beindulós, energikusabb lezárás), és lehet, hogy Dorrian célja éppen ez volt, de én biza ezért nem tudok maradéktalanul lelkesedni. A hatodik – még nem említett - dal pedig az An Observation címre hallgat, röpke tizenegy perces, és - ugyan nem így került jelölésre, de – két egymástól élesen elkülöníthető részből áll: az eleje egy tradicionális funeral doom gyászmenet („A funeral is all I see" – énekli Lee), majd hat perc elteltével jön az őrület dala, orgonavinnyogtatással, gitártépéssel, mindenféle idegesítő zajjal, és lehet hogy a hiba az én készülékemben van, de ez bizony nekem tetszik. Ha rajtam múlt volna, ezt raktam volna a lemez legvégére, nem pedig a This Body...-t, ez talán sokkal méltóbb lezárás lehetett volna.

Nem vagyok hát túl boldog a The Last Spire kapcsán, egy búcsúlemeznek mondjuk nyilván nem is lehet ez a célja, de én nem csak amiatt sírok-rívok, mert egy legendával megint szegényebbek lettünk, hanem azért is, mert ez a hattyúdal bizony-bizony sokkal inkább varjúkárogás, és nem csak a stílusi jellemzők folytán. Hét pontnál viszont képtelen vagyok kevesebbet adni nekik a rengeteg szép emlék miatt, ráadásul amiatt a négy dal miatt, ami tetszik innen, tán meg is ér annyit a lemez. Leomlott hát a nagy Katedrális, és rettentő kíváncsi vagyok, miféle építmény emelkedik majd romjain.