Shock!

Csak olvasom egymás után mindenfelé a lelkendezőbbnél lelkendezőbb, elragadtatottabbnál elragadtatottabb, kilences-tízes külföldi értékeléseket az új Cavalera Conspiracy-lemezről, és már esküszöm, az is megfordult a fejemben, hogy én valami mást pörgetek, mint a többiek. Egyszerűen nem létezik ugyanis, hogy ennyire másképp halljak, mint egyes kinti és hazai ítészek, akik közül többen is az Arise meg a Chaos A.D. óta született legjobb Max-és-vagy-Sepultura-műként fogadták a Psychosist. Ehhez képest ez az anyag szerintem összességében nagyjából megint ugyanarra szolgáltat példát, mint az idősebb Cavalera gyakorlatilag összes albuma az utóbbi időszakban: hogy büntetlenül egyszerűen nem lehet tíz nagylemezt kiadni tíz év leforgása alatt, hiába történt mindez három különböző bandanév alatt.

Ha azt vizsgáljuk, helyükön vannak-e a stíluselemek a negyedik Cavalera Conspiracy-albumon, a válasz természetesen igen. Jellegzetes Max-féle thrash/groove-cucc ez a lemez, annak is az a változata, amit főhősünk Marc Rizzóval gyárt nagyipari mennyiségben nagyjából a Soulfly Dark Ages albuma óta. A hangsúlyok, nüanszok itt-ott kicsit talán eltérnek (a néhol death metalt, grindcore-t emlegető promórizsák meg aztán főleg), de a lényeg gyakorlatilag ugyanaz az akkori paradigmaváltás óta, ezen nincs is értelme vitázni. Sietek megjegyezni: ez az irány eleinte nekem is a szívem csücske volt, mert némi dzsungeles-numetalos kitérő után az idősebbik Cavalera végre visszatalált ahhoz a vonalhoz, amiben a legjobb. Csak aztán ugye beindult az a fránya, egészségtelen és erőltetett túltermelés, ami egy ideig akár még működhet is, hosszabb távon azonban egyszerűen nem lehet jól kijönni belőle – Maxnek sem sikerült. És nem kell visszamenni az Arise-ig ahhoz, hogy problémásnak minősítse az ember, amit művel, mivel a Soulfly 2005 és 2010 közötti időszakára a mai napig igazi fénykorként emlékszem vissza. Babylon, Carved Inside, Innerspirit, Unleash, Fall Of The Sycophants, Rise Of The Fallen, Kingdom és társaik – ezek a nóták nálam ott vannak a régi Sepu-cuccok tőszomszédságában, pedig azokon nőttem fel. Na, hát ezekhez képest teljesen egyértelmű a visszaesés az Omen utáni albumokon.

Ja, hogy ez nem a Soulfly, hanem a Cavalera Conspiracy? Igen, tényleg más a nevük, de tegyük a szívünkre a kezünket, jelen projekt sosem tért el igazán a fő csapásiránytól, hiszen eleve ugyanúgy Max és Marc keze nyomát viseli magán, mint a másik. Viszont azzal szemben sosem volt felső kategóriás eresztés. Szó se róla, akadt néhány nagy villanás a dupla C-s márkanév alatt is, de összességében egyik eddigi albumot sem érzem nélkülözhetetlennek a boldog földi léthez. Szóval kis túlzással akár azt is mondhatom, hogy az utolsó három, a korábbiaknál már gyengébb formát mutató Soulfly-lemez, illetve a négy Cavalera Conspiracy-anyag számainak többsége majdhogynem szabadon felcserélhető egymással.

Persze ha valakinek nincs más igénye azon túlmenően, hogy zúzzanak a jellegzetes riffek, Max pedig üvöltsön rájuk mára kissé megkopott hangján, annak bejöhet az új mű is. Igort szándékosan nem említettem eddig, ő ugyanis hiába talált vissza a tesóhoz, igazából nem mutat túl sok extrát ezeken az albumokon. Megbízhatóan hozza a kötelező figurákat, de sokkal kevésbé ízes és markáns a dobolása, mint a '90-es évek klasszikus lemezein vagy akár az utolsó vele készült Sepu-anyagokon. A mostani dalok többségétől pedig sajnos ugyanúgy nem mentem a falnak, mint ahogyan Max és Marc utóbbi x számú lemezétől sem. Igen, első blikkre akár még olyannak is tűnhetnek ezek a nóták, mintha. De mégsem olyanok. Az ismerkedés kezdeti fázisában elég rendesen ki is akadtam a lemeztől, aztán miután anyánk győzködött, hogy azért annyira nem szar, mint mondom, végül nekiduráltam magam, és elég sokszor végigpörgettem az utóbbi napokban. Elismerem, Szilvinek végső soron igaza volt: a Savages-hez vagy az Archangelhez képest valóban erősebb dalokat rejt a Psychosis, sőt, a legutóbbi CC-nél, a Pandemoniumnál is jobb. De hogy 1991 meg 1993 óta a legmasszívabb Cavalera-cucc lenne, mint ahogyan több oldalon is írják? Komolyan, legalább kicsit törekedjünk már valami minimális objektivitásra, vagy legalább annak a látszatára... Még akkor is, ha a zene alapvetően egyéni ízlés kérdése, és amúgy simán el tudom fogadni, ha valakinek más tetszik, mint nekem.

Jó dalok természetesen mindig akadnak az összecsapottabb Max & Co.-anyagokon is, szerencsére most sincs ez másképp. A csúcspont nálam ezúttal egyértelműen a Spectral War, egy kimértebb, gonoszul őrlő, ám roppant fogós súlyosság fasza szólóval, ahol végre Igor is olyan bika módon dolgozza meg a tamokat, mint annak idején megszoktuk tőle. Hangulatos a finomabb, elszállósabb címadó instrumentális is, de hát ilyenekben mindig is jó volt Max és Marc. A Godflesh-agytröszt Justin Broadrickkel megerősített, mechanikusan kalapáló Hellfire-t meg azért érdemes megemlíteni, mert hideg-rideg, barátságtalan indusztriális zajaival legalább egy kicsit más megközelítést hoz, mint a többi szám. Kár, hogy dalként ez sem valami különleges... Ugyanezt tudnám elmondani a Judas Pariah-ról is, amely érdekes teljesen elvetemült, vadállati brutalitásával, de a második rész tufa betonozása sokkal ütősebb a kezdés csapkodós deathrash-őrjöngésénél, szóval szintén nem fogunk rá évek múlva klasszikus darabként emlékezni. A menetrendszerű zúzdák közül a nyitó kettős eléggé rendben van az Insane-nel meg a Terror Tacticsszel, mint ahogy a záró Excruciating is, csak ezt meg baromira elhúzzák az atmo-instru zárással. Máshol is akadnak jó riffek, ütős témák, de a többi dal inkább csak amolyan átlagos Max-dara. Szó se róla, meg lehet őket hallgatni, csak éppen minek? Tucatjával akadnak náluk izmosabb szerzemények a régebbi albumokon... Viszont legalább nem esnek túlzásba a 41 perces játékidővel.

Mint említettem, eleinte kifejezetten ellenszenvesnek, rettenetesen fantáziátlannak és unalmasnak találtam a lemezt, de az alaposabb ismerkedés hatására rájöttem, hogy ennyire azért nem vészes a helyzet. Szóval mára valószínűleg alapból is előítéletes lettem az újabb és újabb Soulfly- meg Cavalera Conspiracy-cuccokkal szemben, ennek viszont oka van, így nem kérek bocsánatot miatta. Annak fényében pedig, hogy elvileg még 2018 közepéig kapunk egy új Soulfly-albumot is, tényleg csak csóválni tudom a fejemet az eszetlen rohamtempón. Komolyan, kinek jó ez? Tudom, hogy manapság még a régi nagyoknak is kell a friss kiadvány a turnézáshoz, de egyszerűen nem hiszem el, hogy Max ezzel a múlttal meg repertoárral ne tudna koncertezni ritkásabb lemezgyártás mellett is. Vagy a Cavalera családban tényleg ennyire nem látja senki a különbséget az igazi meg a fénymásolat, illetve a fénymásolat fénymásolata között? Száz szónak is egy a vége, a közönség bizonyosan jobban járna négyévente egy valóban odabaszós anyaggal, mint minden évben egy efféle „oké, hát végül is meg lehet szokni, szódával elmegy" kategóriájúval. Hogy mást ne mondjak, a nyilatkozatokban hol gőgösen, hol gúnyosan lesajnált egykori zenésztársak aktuális műve például röhögve kettéhugyozza ezt az albumot. De ugyanígy a Killer Be Killed is, az egyetlen 2010 után született Cavalera-mű, amit igazán erősnek tartok. Viszont triviális a magyarázat, miért pont az tetszik egyedüliként a frissebb termésből, hiszen ott Max csupán egy volt a készítők közül, nem mindent eldöntő, teljhatalmú éceszgéber, Rizzo pedig eleve részt sem vett a projektben.

Lehet, hogy adhatnék hetest a Psychosisra, de a fentiek miatt nem akarok, sőt, nem is tudok már jóindulatú lenni a főhőssel szemben, pedig tényleg kölyökkorom óta hallgatom a zenéjét. A kevesebb néha tényleg több lenne.