Shock!

Kezd felfoghatatlanná válni az az ipari méreteket öltött tömegtermelés, amit Max Cavalera produkál. A minőség, a mennyiség és a kettő jól ismert összefüggése új értelmet nyert, hiszen tíz albumnál jár az egykor sokkal szebb napokat látott Soulfly. 2010 után roppant meg valami a szemléletben, amikor az igen kiváló Omen után Max úgy döntött, kerül, amibe kerül, minden évben elővarázsol egy új albumot, legyen az anyazenekara, vagy valamelyik futó projektbandája. Sokan értetlenkedve figyelték a kapkodást, aztán jött az Enslaved, amit még meg lehetett emészteni, ám az egy évvel később ránk erőszakolt Savages már azokat is fejcsóválásra késztette, akik egyébként félistenként tekintettek Kenderfejű Torzonborzra.

Hogy mi az oka a kapkodásnak, nehéz megítélni. Íróknál gyakran előfordul a bizonyítási vágyból fakadó billentyűkényszer, ami abból ered, hogy mindig megpróbálják túlszárnyalni addigi legjobban fogadott művük sikerét. Az lesz az etalon, csak azt tudják alapként kezelni. A Soulfly is lerakott néhány olyan albumot az asztalra, amelyekről a legnagyobb elismerés hangján lehet szólni, de az a mentalitás, ami az Omen után kezdődött, csak árt a legendának. Szerettem volna elkerülni a mélyrepülés szót, ám az utolsó három album lefelé görbülő nívóját tekintve immár nem tudom. A fene sem érti, mit akar Max Cavalera bizonyítani. A metalszíntér kikerülhetetlen, meghatározó alakja, pontosan tudjuk, mit művelt a Sepulturával, történelmet írt, kitörölhetetlen nyomot hagyott a műfajban, s nyilván anyagi gondjai sincsenek. Ehhez képest úgy ontja magából a félkész és félresikerült albumokat, mintha kapuzárási pánikban fetrengene, és most akarná megismertetni nevét a világgal.

Az Archangel szépen követi az előző album vonalát. Sajnos színvonalában is. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy amint ötletelés szintjén előkerült egy riff, Max két perc alatt kanyarított valami magvas szöveget (tekintve azok bonyolultságát, nem lehetett nehéz), aztán már vették is fel, pipa, kész a nóta, gyerünk a következőre, mert már eltelt negyed óra, régen a következő albumon kellene dolgoznunk. A We Sold Our Souls To Metal hallatán még felcsillan valami halvány remény, hogy nem is rossz kezdés, ám utána az album egyenletes sebességgel zuhan az unalomba. Kiszámítható, zeneileg fáradtságig ismert témák uralnak mindent, az izgalom halvány jele nélkül. Talán a Sodomites utal leginkább arra, hogy ez a fickó valaha akkora maflást adott a metalvilágnak, hogy még ma is cseng tőle a fülünk, de az ismerős, bizsergető érzés el is illan, amikor meghalljuk a Live Life Hard! című ízlésesen megkomponált, visítozósan-hörgősen punkosnak szánt izét (ráüvöltöttem az „egyél Biopont" kamusort, kiválóan sikerült), amire jelzőket is nehezen lehet találni, csak gyorsan utánanézünk, hogy valóban jó albumot hallgatunk-e. Itt ölt konkrét formát a teljesen egyértelmű kérdés: nem lett volna jobb még egy évet dolgozni a dalokon, ahelyett, hogy kilöktek egy olyan produktumot, amelyet jobbnál jobb zenekarok (ahol azonban a tagok közül azonban senkit nem hívnak Cavalerának, így el is tűnnek a süllyesztőben) próbatermi bemelegítésképpen játszanak el viccből?

Nem sokkal jobb a helyzet a többi nótával sem. Ismerősnek ismerős, valami halvány, bágyadt emlék illata megcsap bennünket a hőskor lenyomataként, de sem kidolgozottságukban, sem ötletességükben nem közelítik meg azt, sőt, néha az az érzésünk támad, hogy rosszul sikerült paródiákat hallunk, és Max csak viccel velünk. (És tényleg.) A primitív szó, amit mind a Sepu, mind a Soulfly kapcsán egykor dicséretként használtunk, sajnos itt az ellenkező előjellel szerepel. Hallgatható dalok sorjáznak egymás után, de egy pillanatra sem szabadulunk az érzéstől, hogy vázlatokat, félkész termékeket csomagoltak össze egy mutatós pakkba, amit aztán a Cavalera névvel igyekeznek eladhatóvá tenni. És igaz ez mindenre, az alapdallamokra, Marc Rizzo időnként teljesen esetleges játékára, Zyon Cavalera precíz, de fantáziátlan püfölésére, és természetesen Max fásult, generálszaftba pácolt munkájára. A Titans hallatán felcsillanhat újra a remény apró szikrája, régi, jól bevált recept alapján kavart ízek vegyülnek itt, de tekintve, hogy az extrák nélküli albumon ez az egyik utolsó nóta, ne legyenek illúzióink. Ilyenből kellett volna nyolc, és elégedetten gügyögnénk, mint csecsemő a tejbepapi után, ehelyett csak némi böfikére futja, megkönnyebbülve, hogy a vége felé járunk. Utolsó nótaként megkapjuk a Mother Of Dragonst, amire már csak a vállunkat vonogatjuk, és elmerengünk a világ dicsőségének múlékony mivoltán. A bónuszos változaton kemény hat másodpercig csapathatjuk magunkat a Napalm felturbózott You Sufferén, de itt a kötelező Soulfly-instru is, amely misztikus hangulatával a legüdítőbb nóta lett az albumon.

Említsük meg az igen furcsára sikeredett hangzást, mert erre viszont nincs elfogadható magyarázat. Időnként az áldott emlékű kazettás korszakban érezhetjük magunkat, a retro-demós színvonal akár nosztalgikus hullámokat is kelthet bennünk, már ha 2015-ben erre vágyunk egy zsírúj Soulfly kapcsán. Sajnos nem erre gerjedünk, így marad a döbbent csodálkozás, és egy halkan kinyögött WTF. Összegezve: nagyjából három nóta az, amire felkapjuk a fejünket, a többi töltelék. Ez bizony nagyon kevés az üdvösséghez, még ha arkangyali is.

A helyzet kísértetiesen hasonlít a Phil Anselmo-szólóprojektre. Akkor bátorkodtam leírni (és ma is ez a meggyőződésem), hogy ha nem úgy hívnák a főhőst, ahogy, akkor még arra sem vettük volna a fáradságot, hogy végighallgassuk a lemezt. A Soulfly és maga Max Cavalera is brand, ám itt az ékes bizonyíték arra, hogy amilyen nehéz egy brandet felépíteni, olyan könnyű tönkreverni azt. Látva az ész nélküli tempót, szemünk se rebbenne, ha Max a mai napon bejelentené, hogy a következő három Soulfly albumot egyszerre veszi fel egy nap alatt. Megjelenés: jövő hét kedd, szerda, csütörtök.