„Hello again my friend / it's time to start / there is no end" – susogja fülünkbe Mark Hunter a Plastic Wonderland kezdősorát az új Chimaira albumon, és valóban, helló, nincs itt semmi látnivaló, attól, hogy a frontember mellett újra lecserélődött a zenekar, a lényeg nem változott, akár egyszemélyes bandának tekintjük a dolgot, akár teljes egésznek, akár – mint néhány epét szürcsölő jókedvében megjegyezte – Chimaira covernek, vagy éppen Dååth-projektnek, miután Emil Werstler gitáros, Jeremy Creamer basszer és Sean Zatorsky billentyűs onnan ugrott fejest Hunter méregtavába.
Máris szögezzük le: fantasztikusan teljesítenek. (Mellettük említsük meg Austin D'amond dobos nevét, aki főnyeremény volt Hunternek. Őrült feszességet húz a dalok köré, de vissza is tud venni magából, ha az éppen aktuális etap úgy kívánja. Teszi mindezt elegáns brutalitással, okos és precíz stílusparádéval.) Mindez azonban csak mócsingcsócsa, a válasz szerencsére továbbra is a produktumban rejlik, azaz abban, mit sikerült összehoznia Hunternek a 2011-es (nem éppen a legacélosabb) The Age Of Hell után.
Röviden: jót. Bővebben: Hunter nem kamuzott az előzetes szájtépések idején, amikor azt mondta: össze akart olvasztani minden általa szeretett stílust egy hibriddé, és az, hogy meg kellett újítania a zenekart, esélyt és lehetőséget biztosított számára arra, hogy hihetetlen zenészekkel kiegészülve eddig még feltérképezetlen területekre vigye a Chimaira lényegét. A feltérképezetlenség talán megmosolyogtató, ám az új album kulcsszava valóban a hibrid, még ha nem is annyira vastagon aláhúzva, ahogyan Hunter tette. Alapjában a groove dominál, bő thrash és néhol csipetnyi death beütéssel, plusz metalcore foszlányok, de van olyan nóta is (Wrapped In Violence), amelynél valóban nehéz egészen konkrétan behatárolni bármit is.
Ez is lényegtelen. A 2010-es években az a szép, hogy a címkézés kezdi értelmét veszíteni. A zenészek végre mernek kísérletezni, kimászni a legendás skatulyákból, van bátorságuk túlszaladni az addig számukra kijelölt területen. Legfényesebb példája ennek idén Phil Anselmo megosztó albuma. A Crown Of Phantoms esetében szó sincs ilyen mértékű extrém elhajlásról, de igen, bizonyos mértékben Hunter is szétfeszítette a kalitka rácsait. Óriási előrelépés az is, hogy a The Age Of Hell után ezen az albumon nem érezni töltelék-jelleget. Nincsenek rajta felesleges nóták, nincsenek ellaposodó részek, nincsenek unalomba fulladó tételek, egyben emészthető az egész 45 perc. Remek választás volt a The Machine-t rakni nyitónak (bár többen felkaphatják a fejüket, hogy vajon a Hunter által emlegetett hibrid egyenlő-e a Fear Factory nyúlással), a dal energiája, lendülete és ötletes szólója megalapozza mindazt, ami utána következik. Ez az ötletesség pedig az album minden szegmensére jellemző. Ritmusára, témáira, szövegeire, atmoszférájára, szerkesztettségére. (Öt nótányi tömény henger után például kapunk két perc akusztikus valamit (The Transmigration), zümi-kórussal, lágy húrpengetéssel, andalító nyugalommal, hogy aztán a címadó dal erősen nirvanás témájával vágjon pofán kijózanító ridegségével.) Nincs sok értelme külön analizálni a tizenegy tételt (személyes kedvencem az All That's Left Is Blood, a lüktető dallamú Love Soaked Death és a nagyon komor Wrapped In Violence), súlyosságán belüli szellemes megoldásai egyben fejtik ki hatásukat.
Óriási munka érződik az Crown Of Phantoms egészén, az old school hangzást olyan frissességgel keverve, amelybe más zenekarok (ipari termelésként fogva fel az alkotási folyamatot) gyakran belebuknak. Hunter nem. A riffek, az időnként teljesen elvarázsolt témák, az átgondolt szólók, a hirtelen váltások, az agresszió és a tudatos megtorpanások váltakozása, az igényesen kidolgozott, felépített szerkezetek egy felsőbb polcra emelik őt és zenekarát. Az album, amitől sokan nagyon féltek, eddig az év egyik legkellemesebb meglepetése. Nem a legeredetibb, de a masszából mindenképpen csúcsmagasan emelkedik ki. Megkockáztatom, a Resurrection óta a legjobb anyag: a zenekar (vagy annak főnöke, tökmindegy) megújulva idézi régi önmagát. Identitását megőrizve alakított magán, őszinte és hihető módon. Nem öncélú belemagyarázással, hanem könnyen fogyasztható, logikus és kiszámított agresszióval győz meg bennünket a nyilvánvalóról: minden fanyalgás és köpködés ellenére a Chimaira nagyon is a helyén van.
Hunter ismeri a receptet a folytatás legjobb kezdetére.
Hozzászólások