Shock!

Amolyan szerencsétlen egybeesésnek nevezném így utólag, hogy pont a nagy kiadós szerződés idejére estek át énekes- és stílusváltáson ezek a német rágcsálók, aminek eredményeként a zene jócskán felhígult. Azért csalódás ide vagy oda, én a némileg felemás koncertjük után is bíztam abban, hogy képesek lesznek még megtalálni és felkapni az elvesztett fonalat, az idei korong pedig végre ismét megcsillantja (vagy inkább megcsincsillantja, he-he!..) a bandában rejlő potenciált!

Az eleve nem túl happy intro után a War Machine kezdő riffje rögtön visszahozza a Horrorscope elveszettnek hitt sötét, nyomasztó hangulatú és 100%-ig Heavy Metalos zenei világát! Nem tértek le Udo Gerstenmeyerék a Madness albummal megkezdett útról, összességében azonban keményebb, tempósabb az utolsó évezredet beharangozó új lemez: a konok riffelést, ikergitáros betéteket tekintve a Judas Priest-, Iron Maiden-, Helloween-vonal, míg az énekdallamokat illetően mondjuk a Pretty Maids vagy a Primal Fear és általában a régi stílusú germán fém a meghatározó. Mindezek egészséges keveredéséből áll elő a mai Chinchilla, ezúttal sem feledkezve meg a billentyűs hangszerek szerepéről.

Thomas Laasch énekes, akinek bemutatkozását olyan fanyalogva fogadtam még 2000-ben, mára rendesen összeszedte magát! Alapvetően az előző srác karakterességét, erejét hiányoltam a hangjából, de akárcsak Blaze a két albumán, Thomas is okosan gazdálkodik a birtokában lévő tudással, a bő vokálokkal dúsított refrének különösen jól működnek. Ez is sokat segít abban, hogy egy végig élvezetes, színes anyag szülessen idén. Az előző alkalommal a Madness második felére nagyon elfáradt az ötös, most viszont mind a nyolc saját számot rendben találtam. Egyetlen kakukktojás bújik meg a lemezen, mégpedig a Thin Lizzy-féle The Boys Are Back In Town nóta feldolgozása, amely lazább hangvétele miatt nem igazán passzol a szigorúbb, komor szövegű Chinchilla dalokhoz, bár ezt is korrekt módon megcsinálták.

Az én kedvenceim a power/speed tempókat és himnikus dallamokat egyesítő War Machine-Demons We Call-Nighttrain Of Death hármas, a döngölős They Are Liars, meg a záró The Highest Price, de az egész albumot abszolút figyelemre méltónak tartom. Nem egyedi eset, hogy egy csapat már veszít az erejéből, mire a neve szélesebb körben is ismertté válik, a The Last Millennium? azonban egy újra formába lendült zenekart mutat. Ismét lehet hinni a srácokban és remélem, ezzel a koronggal is olyan szép sikereket érnek majd el, mint a borítón látható angyali nőalak! (A Horrorscope formátlan szörnyszülöttje és a Madness szarásra gúvadt szempára után végre egy Chinchilla borító, amelyre jó ránézni...)