Alig három éve, hogy a Szenvedés Temploma, ez a felkelő nap országában található félelmetes és undorító hely ismételten áldozataira zárta rettenetes kapuit, és akkor olybá tűnt, meglehet, hogy örökre. A sátáni szentélyt vezető basszusgitáros-főpapot, Tatsu Mikamit akkortájt valamennyi pokolbéli tettestársa magára hagyta, talán éppen azért, hogy egyetlen szerencsétlen, balsors-hajtotta lélek se vetődjön többé erre az istenektől elhagyatott tájra. Most azonban szörnyű moraj kél a föld alól, és az ódon falak között kavargó, a téboly és rettegés bűzét árasztó viharos széllöket nekiront a templom ajtószárnyainak, hogy újfent szélesre tárja azokat. Csak egy megveszekedett bolond lépné át önként a csontokból és koponyákból emelt küszöböt, mégis, valami delejes erő szinte vonzza az embert befelé. A lidércfény újabb áldozatra lel...
A japánok bármihez is nyúljanak, a végeredmény egészen bizonyosan tartalmazni fog egy kizárólag rájuk jellemző, kicsit egzotikus, kicsit misztikus, és mi tagadás, nyugati ember számára nem is olyan kicsit beteges, bizarr mellékízt. Legyen az film- vagy épp harcművészet, küzdősport, közlekedés, elektrotechnika, urambocsá' pornó – Nippon szorgalmas lakosai mindent a saját képükre faragnak, hogy aztán ámulatba ejtsék a mit sem sejtő világot. Nincs ez másként a zenében sem, ezúttal vegyük csak a már hazánkban is többször megfordult doom metal legendát, a Church Of Miseryt. A Black Sabbath és a Led Zeppelin imádata ürügyén létrehozott alakulat (bizonyságul álljon itt két lemezcím tőlük: Master Of Brutality és Houses Of The Unholy) ugyanazt a doom ösvényt tapodja, mint már annyian előttük, ám azért az mégiscsak elég markáns megkülönböztető jegy, hogy ők bizony semmi másról sem hajlandóak danolni, mint tömeg- és sorozatgyilkosokról (már ha éppen nem feldolgozásokat eszközölnek olyan egyéb kedvenceiktől, mint a Blue Öyster Cult vagy a Sir Lord Baltimore). Állítólag azért, mert hogy nekik viszont éppen ez az, ami kissé egzotikus és misztikus dolog, lévén a japánok békés emberek, és náluk ilyesmi nincs is (a jakuzákról mondjuk nem tettek említést).
És hiába lécelt le mellőle tényleg valamennyi társa, a kölyökképű Mikami bizony most sem változtatott a kedves koncepción: az a barátságosan mosolygó, nyílt tekintetű férfi például, aki a borítón kedélyesen üdvözöl minket, nem más, mint John George Haigh, ismertebb nevén a Savfürdős Gyilkos, és ezek után azt hiszem, már nem is kell elmesélnem a módszerét. De a templomban olyan egyéb beteg lelkületű szörnyetegekkel is találkozni fogunk, mint a jóravaló utazók fejét kalapáccsal és fejszével betörő Bender család szeretetreméltó tagjai (The Hell Benders), az áldozataiból teasüteményt készítő kedves asszonyság, Leonarda Cianciulli (Confessions Of An Embittered Soul), hogy az egész brit kriminalisztika talán legundorítóbb alakjáról, Doktor Halálról, azaz Harold Shipmanről (Doctor Death) már ne is beszéljünk, aki jóravaló orvosként – saját bevallása szerint – több mint ötszáz páciensét segítette át a túlvilágra. Ebben a csapatban a Mennyország Kapuja Kultuszának kollektív öngyilkosságot elkövető 39 tagjának története (Suicide Journey) szinte már üdítően hat. Ráadásul már a lemez első perceiben agyonvernek valakit – szívélyes fogadtatás, az egyszer biztos!
A zene amúgy ehhez mérten nem is annyira éjsötéten bugyborékoló doom, tehát ne annyira az Electric Wizard, a Blood Farmers vagy a Dopethrone keményebb pillanataira tessék gondolni, sokkal inkább olyasmi itt a játék, mint az Orange Goblin esetében, de igen gyakran (főleg az irtózatosan jó záró és nyitópáros The Hell Benders / Murderfreak Blues alatt) eszembe révedt a Goatsnake neve is. De a borítón vigyorgó figuráról mesélő Make Them Die Slowly bizony echte Black Sabbath, az időre-időre be-begyorsuló River Demon meg már-már slágeres darab. Mikami Mester pedig ezúttal egy kvázi underground-szupergroupot gründolt össze olyan vendégek közreműködése mellett, mint az Earthride-dobos Eric Little, a Repulsion-dalnok (korábban meg többek között Cathedral-basszer) Scott Carlson, de van egy igazi kuriózum is: nem más hegeszti ugyanis a riffeket, mint a Blood Farmers legendás főnöke, Dave Szulkin! Ilyen társakkal azért nehéz lett volna hibázni. Nem is esett meg ily szégyen, sőt.
...Mi pedig eszünket vesztve bolyongunk a szinte tapintható sötétségben, kiút után kutatva, miközben gúnyos kacajok, sikolyok kísérik menekülésünket, miközben az oltár helyén emelt bizarr paravánon véres képek sora villózik, dokumentarista realitással. A lidércfény végül a kijárat helyett a katakombák mélyére csal minket, hogy a Murderfreak Blues utolsó hangjai elnyeljék kétségbeesett kiáltásunkat, amint meglátjuk a vérrel mázolt szavakat a falon: And Then There Were None... És aztán már egy sem maradt! A kín és nyomor templomának kapui pedig újfent bezárulnak, hogy – akár néhány év múlva, akár egy örökkévalóságnak tűnő idő elteltével – ismételten kitárulhassanak majd, újabb prédára lesvén. Talán éppen te leszel az!
Hozzászólások