Shock!

Itt van hát Európa '90-es évekbeli svéd-norvég kedvenceinek új, sorrendben már hatodik sorlemeze. A borító olyan, mintha a Rammstein egyik maxiját rejtené, úgy a Sehnsucht/Mutter idejéből, néztem is, hogy na most mi lesz. De nem kell félni, a régi dicsfény mára kissé megkopott ugyan, de Jocke Skogék még mindig ugyanazzal a lendülettel művelik ezt a rap/metal (ínyenceknek: crossover) muzsikát, mint anno.

Persze ez már nem pont ugyanaz a fajta mjúzik, mint régen, hiszen a '97-es Clawfinger album tájékán egy erős dallamosodási hullám érte Zak Tell barátunkat, ami azóta is tart, de albumról-albumra megtalálja az egyensúlyt az éneklősebb darabok és a dühödt szövegköpködés közt. A felbukkanásuk idején még könnyen el lehetett intézni a csapatot annyival, hogy Európa válasza a Rage Against The Machine-re, de mára meg lehet nézni, hogy hol is van a Rage - és ezt nem az Audioslave miatt mondom, mert őket imádom -, Zakék meg még mindig küzdenek. Ja, és menetrendszerint érkeznek újfent hazánkba is, januárban jöjjetek sokan a PeCsába! (De most komolyan, gyakrabban játszanak már itt, mint az Ektomorf.)

A vicces című The Faggot In You nyitja a lemezt, valami olyan besamplerezett duma után, amiből én biz' nem sok mindent tudtam kivenni. A szám egy szaggatott, súlyos gitárokkal telepakolt darab, Zak nyomja a dumát folyamatosan, a refrén aztán egy leállós, alteros beütésű valami, ami nekem nagyon nem jött be. Összbenyomás vegyes, gyerünk tovább. Jön a címadó punkos lendülete, szélvészként vágtat rajtunk keresztül, tök egyszerű az egész, idióta gajdolással a középrészben, az ember már látja is az ugráló tömeget a koncerten. Így már sokkal jobb! És ez a kettősség aztán marad is az egész albumra, nekem pedig végig azok a dalok jönnek be igazán, ahol nekiszaladnak a hallgatónak, vagy nagyon elcsípnek egy refrént. Ilyen például a sampleres The Best&The Worst (hiába, a The Biggest And The Best cím már foglalt volt), amiben rendes ének van, és a dallamos refrént nagyon eltalálták. Főleg a háttérvokált adó tag teljesít jól. Nagyon jó a Breakout (Embrace The Child Inside You) is, ami megint egy gyorsulat, intenzív szövegeléssel a verzék alatt, és együtténeklős refrénnel.

A Right To Rape viszont nem jött be. Talán a mondanivaló (a nemi erőszakot elkövető férgeket ostorozza benne Zak) sikerült túl markánsra, és nem volt elég idő hasonlóan karakteres zenét írni hozzá, vagy egyszerűen Zakariás próbált megint túl sok mindent kiénekelni a refrénben az ő - minden jóindulatom ellenére - igen behatárolt hangterjedelmével. Azonban ez a szám is jelzi, hogy a fiúk szeretik ugyan a viccet, meg a félreérthető szövegeket (például a nyitódal, meg a záró God Is Dead szövegét sem kell vérkomolyan venni), de nagyon komoly mondatokat is tudnak produkálni, ha kell.
Aztán jön a lemeznek az a hányada, ami igazán tetszett. A What We've Got Is What You're Getting és a Sick Of Myself dühös szövegelései azt adják, amit mindig is a legjobban szerettem tőlük. Énekelhet dallamosabban Zak, ha akar, de ami miatt megszerettem, és mind a mai napig hallgatom is őket, azt pont az ilyen düh-himnuszok jelentik. A Hypocrite is remek dal, sőt, per pillanat talán ez a kedvencem a lemezről (a címadó mellett). Ez már egy modernebb, kevésbé szögletes szerkezetű nóta, váltogatott ritmussal, de épp emiatt olyan jó. Az elektronikus, gitárszegényebb Without A Case megint feledhetőbb, és itt is van a God Is Dead zárása, ami antiklerikális szövegével, érdekes dalszerkezetével mintegy esszenciáját nyújtja az anyagnak. Ügyes választás volt ide tenni a végére, tényleg kedved támad újra meghallgatni a lemezt.

Szóval, el kell fogadnunk, hogy a Clawfinger olyan zseniális rap/metal vegyületeket már soha nem fog elkövetni, mint a Deaf Dumb Blind, vagy a Use Your Brain voltak a maguk idejében, de a mai napig egységesen magas színvonalon szállítják a lemezeket, ami ennyivel a '90-es évekbeli hullám (a nu metal más lapra tartozik) leültét követően már igazán tiszteletre méltó teljesítmény. Ráadásul koncerten is baromi jók, szeretnek is nálunk bulizni, úgyhogy már alig várom, hogy januárban infantilis mosollyal arcomon üvölthessem a Petőfi Csarnok légterébe, hogy "When I Grow Up, There Will Be The Day/When Everybody Has To Do What I Say!!!!!". A Clawfinger egy megbízható és szimpatikus kompánia, maradjon is ez így.