Shock!

Másfél évvel ezelőtt valahogy úgy zártam a Hate Yourself With Style ismertetőt, hogy a Clawfinger egy szimpatikus és megbízható csapat, és ez maradjon is csak így. Szerencsére ez is történt, hiszen azok a rajongók, akik nem csupán az első két album idején voltak fanok, hanem azóta is figyelemmel kísérik a svéd crossover brigád munkásságát, nem nagyon fognak csalódni a Life Will Kill You-ban sem. Másfelől viszont azt sem nagyon hinném, hogy a 'finger épp a hetedik albumával fog új híveket szerezni. De ne legyen igazam.

A teljesen puritán, parental advisory-matricákat idéző felirattal ellátott borító alapján akár azt is hihetnénk, hogy hőseink hátraarcot vettek, és visszaástak a gyökerekhez. Ez azonban nincs így, a lemez szépen illeszkedik a sorba, olyasmi vegyes felvágott, mint a Zeros&Heroes, de még inkább a Hate Yourself voltak. A nyitó The Price We Pay kapásból feliratkozik a legnagyobb 'finger nóták sorába, kábé a Truth és a Do What I Say közé, bár a kezdés csellóhangjai alapján azt is hihetné a gyanútlan hallgató, hogy valaki szívatásból Apocalypticára cserélte a korongot. De aztán befutnak a gitárok, meg persze az elektronika és Zak Tell dallamos rapelése (sajnálom, de jobb kifejezést nem tudok rá), mi meg dőlhetünk hátra megnyugodva, nem lesz itt gond egy szál se. A címadó NIN-es, Stabbing Westward-os hangulattal nyit, aztán olyan rideg, komor menetelés lesz belőle, hogy a levegő is megfagy belé, Zak szövegköpködése pedig itt idézi meg leginkább az első albumok világát. A Prisoners sem egy vidám dalocska, előde után azonban szinte felszabadítóan hat, főleg az igazán jól eltalált refrén miatt.

A négyes Final Stand ismét csupa derű, egy olyan ember felszabadult dala, aki épp az élettől búcsúzik, sorsa beteljesítésére készülve. Konkrétan nincs ugyan kimondva, de a keleties sampler (a Two Sides csak annak nem ugrik be, aki még sosem hallotta) miatt is egyértelmű, hogy Zak torkán keresztül egy öngyilkos merénylőt hallunk, aki egyébként minden eddiginél jobban hozza a dallamokat – bár hallatszik azért, hogy rendesen meg is lett támogatva mindenféle kütyüvel. Tíz pontos! Akárcsak a None The Wiser, amiben Bard Torstensen gitárja keményen oda van pakolva, mégis, Jocke Skog olyan ritmust pakol alá, amire az elvetemültebbek akár még táncra is perdülhetnek – abszolút koncertfavorit. Egyébiránt egyértelműen Jocke száma, a háttérben végig különféle finomságokra bukkanhat a figyelmes fülelő. Aztán jön az a tétel, ami valószínűleg többek gyomrát meg fogja feküdni, szerintem viszont szimplán zseniális. A Little Baby cím enyhén félrevezető, szó sincs itt holmi szerelmetes dalocskáról, a kezdetben még behízelgő, majd egyre fenyegetőbb sorokat egy férfi saját lányának szánja, aki erre rendre csak annyit képes válaszolni, hogy „This house is not a happy home". Mindez megy három percig, majd olyan istentelen zúzást kapunk az arcunkba, hogy a fogaink is kihullanak tőle. Huhhh.

Lehet, hogy csak az előző töménysége miatt, de a The Cure & The Poison nem tűnik akkora telitalálatnak. Mindegy, az egyszerű, de hatásos riff azért itt is üt. A Where Can We Go From Here-ben érdekes a hol az előtérben betonozó, hol sarokba bújó gitárok mögött végig hallható gépfegyverropogás szerű effekt, a címet azonban annyiszor sikerül elismételgetni, hogy az már unalmassá válik. A hátra lévő hármas dalcsokor aztán már sok újat nem mutat, bár a szintén tuti kis koncertdarabnak tűnő It's Your Life pozitív üzenete mindenképp kilóg a cseppet sem napsütéses szövegek sorából. Kár, hogy Zak barátunk egy kissé bizony megküzd a refrénnel.

Jelenleg – nem mellékesen a Fear And Loathing stúdióban ismételten baromi ütősre összebűvészkedett hangzásnak köszönhetően - kiemelkedőnek találom a Life Will Kill You-t, szívfájdalom nélkül dobom is a kilencest. A gond csak az, hogy tudom magamról, kezdeti lelkesedésem hét-nyolc meghallgatás után szinte nyom nélkül szokott tovatűnni, és akár évekre is képes vagyok jegelni egy-egy 'finger lemezt. Pár hét múlva kiderül, most is így történik-e.