Shock!

Mivel én tavalyi keltezésűnek gondoltam, meglepődve konstatáltam a banda honlapján, hogy ez a lemez már két éve megjelent (mert tényleg 2006-os – a szerk.). Mindenesetre régóta fájt rá a fogam és fontosnak tartottam azt is, hogy megemlékezzünk róla, mert ritka jó muzsika.

Pontosabban, nem ritka, mert Svédországban százával teremnek az ilyen zenék; de hogy jó, az egyszer biztos. Progos, de közérthető, dallamos metalt nyom a Cloudscape, valami eszement magas szinten – az ugyancsak svéd Tears Of Angerhez hasonlóan, bár náluk kissé kevésbé súlyosan (és mondjuk az Andromeda zenekarnál kevésbé komplexebben). Párhuzamként eszünkbe juthat az Evergrey is – a fogós dallamok és az énekhang miatt mindenképp (Mike Andersson olyan, mint egy jóval nagyobb hangterjedelemmel rendelkező Englund), de itt semmiféle gótikus-szomorkás romantika nincs jelen, csak király dallamok és remekül összerakott zene.

A Shapeshifter/Shadowland kettős indítása például már a fasza keleties témák miatt is szenzációs, de a továbbiakban is remek dalok következnek. Sok újat egyik sem nyújt, de mégis annyira magával ragadó, sodró lendületű az egész, hogy az ember óhatatlanul is azon kapja magát, hogy nem bírja abbahagyni a lemez hallgatását. Nem is feltétlenül látom értelmét, hogy azt boncolgassam, a Physical Imbalance vagy a lendületes Take The Blame, netán a higgadtabb, de kirobbanó dallamokkal operáló Hope, urambocsá az ultrafogós Demon Tears-e a legjobb nóta, mert a közhelyesen hangzó „egységesen magas színvonal" abszolút jellemző a lemezre – tényleg mindig az éppen forgó nótát találja az ember a legjobbnak. Mindenesetre Björn Eliasson és Patrik Svärd gitárosok mesterei a húzós riffeknek, az ízes szólóknak, nagyon tetszik a fifikás dobjáték (Roger Landin) és a diszkrét szintiszőnyeg is hangulatossá teszi a muzsikát, egyben ez adja a dolgok progos ízét (Mike és Björn felelősek a billentyűs hangszerekért). Szépen is szól a lemez; hallgatása tehát felettébb élvezetes – kellemes órának néz elébe, aki beszerzi. Egyetlen dal nem tetszik, de az nagyon nem: a Someone Else refréndallama gyakorlatilag egyáltalán nem illik a nótába, ráadásul nem is túl jó – a verzerésszel amúgy nincs semmi gond, sőt, a szóló is remek, de éppen ezért hat idegenül a refrén. Egy 60 perces anyagról akár le is hagyhatták volna ezt a nyilvánvalóan gyengébb tételt; de ugyanazzal a logikával gondolkozva akár bele is férhet ennyi, hiszen ezer százalékosan tökéletes lemez nincs (illetve nem túl sok van).

Az ilyen, semmiből előbukkanó albumok hallatán jut mindig eszembe, hogy tényleg az égegyadta világon semmi értelme nincs évről évre toplistázni – a rangsorolás egyszerűen igazságtalanság a Cloudscape szintjén lévő zenekarokkal szemben. Ami viszont a lényeg, hogy őket ez baromira nem izgatja, mert ilyen a hozzáállásuk: színvonalas produkciót létrehozni a saját maguk által saját maguknak kitűzött mérce szerint. Ha ez még tetszik is valakinek, az csak pluszban jó. Remélem, rajtam kívül sokan rájöttek már: ismeretlen svéd bandáknak általában érdemes utánanézni.