Shock!

A Clutch státuszához és a zenekar stábon, illetve olvasótáboron belüli közkedveltségéhez képest is megcsúsztunk cseppet ezzel az ismertetővel, méghozzá egyetlen okból: a látszattal ellentétben valójában marha nehéz sokadszorra is valami értelmeset írni a hasonló bejáratott, nagyjából kiegyensúlyozott teljesítményt produkáló csapatok újabb lemezeiről. Eredetileg nem is én elemezgettem volna a Sunrise On Slaughter Beachet, de aztán végül mégis nálam kötött ki – hogy aztán ugyanúgy vakarjam a fejemet, mint szeretve tisztelt Nagy Andor kollégánk, aki eredetileg megnyerte magának. Mert most tényleg, mit agyalogjak össze sokadszorra is egy új Clutch-lemezről? Ha szereted őket, csalódás kizárva. Ha nem, biztosan nem most fogod megszeretni őket, hiszen a szokásos formuláikat hozzák, semmi egyebet. Innentől kezdve egyéni nyűgök kérdése, hol helyezed el a diszkográfiában a friss cuccot.

Ennyi év távlatából talán anélkül is bevallhatom, hogy bárki mellre szívná: sosem voltam különösebb híve a megboldogult, még piros alapon fehér logós Rockinform magazinnak. Azonban lehetetlen átvágni perfektebb módon a bevezetőben említett gordiuszi csomót, mint ahogy annak idején ők tették a Motörhead We Are Motörhead lemeze kapcsán. „Mit mondhatnánk még el róluk, amit eddig nem mondtunk el ezerszer? Valóban ők a Motörhead. 38 perc, tíz dal. Tíz pont!" – szó szerint sajnos nem tudom idézni a szerzőt (szégyenszemre a neve sem ugrik be, ha valakinek igen, írja be kommentbe), de valami ilyesmi volt az egész írás, és kész. Ha létezik zseniális, a lényeget tökön ragadó lemezkritika, hát ez bizony az volt.

Na, hát nagyjából ezt a pár sort tudnám most adaptálni a Clutchra. Egy okból ugyanakkor örülök neki, hogy Andorunk végül a fent idézett motörheades tömörség vagy „a gitáros gitározik, a dobos dobol"-típusú vérizzadás helyett kifarolt a recenzióból, így ugyanis kicsit több időt szántam a lemezre, és lényegesen jobban megtetszett, mint amikor szeptemberben kijött. Akkor ugyanis úgy éreztem, jó, itt az új Clutch, régi nagy kedvencek, ez is fasza cucc, de ennyi, ugorjunk. Némi pihentetés és több hallgatás azonban megérlelte a lemez ízeit.

A Sunrise On Slaughter Beach még a mai – amúgy dicséretes – rövidlemezes trendekhez képest is meglehetősen tömör, mindössze 33 perces, ez a megközelítés viszont ebben az esetben szerencsére zsírmentességet eredményezett. Bár a legutóbbi Book Of Bad Decisions is tetszett, ott azért becsúsztak üresjáratok, most azonban nem érzek ilyet, teljesen jó érzés egészében lepörgetni a lemezt akár többször egymás után. Főleg, hogy egyből két óriási slágerrel startol az anyag a Red Alert (Boss Metal Zone) jellegzetesen pörgős clutch'n'rollja meg a hatalmas groove-ra rákanyarított, megarefrénjével azonnal agyba ragadó Slaughter Beach képében. Később pedig olyan, igazi arcukat a maguk teljességében csak némi ismerkedés után felfedő gyöngyszemek sorjáznak, mint az epikus Mountain Of Bone, a vonszolós tempójú, majd újfent refrénben erős Nosferatu Madre (mindig is hatalmas érzékük volt a dalcímekhez), a vaskos szőnyegezéssel, thereminnel, női vokállal felhizlalt Mercy Brown vagy a jammelős, lázálomszerű hangulatokkal is játszadozó Three Golden Horns. A Jackhammer Our Names pedig a szokásos remek zárás összekeverhetetlen sci-fi/western/geek-hangulatú, higgadtabb atmoszférájával. Az album hangzása elképesztően erőteljes, természetes és lélegző, Jean-Paul Gaster és Dan Maines ritmusszekciója csodálatos összhangban dohogva ágyaz meg Tim Sult fület gyönyörködtető témáinak, Neil Fallon pedig továbbra is korunk egyik etalon rockénekese és szövegírója. Szóval összességében örülök, hogy nálam landolt ez a lemez, mert némi fáziskéséssel rendesen beütött.

Úgyhogy: mit mondhatnánk még el róluk, amit eddig nem mondtunk el ezerszer? Ez itt a Clutch. 33 perc, kilenc dal. Kilenc pont! Csak azért nem tíz, mert a Psychic Warfare-re annyit véstem be hét éve, és annyira azért nem kiugró az új mű. De így is simán ott van a Blast Tyrant utáni érájuk kiemelkedő momentumai között.