Shock!

Ahogy életre robbant, úgy hunyt ki hasonló hirtelenséggel a valaha volt brit/norvég avantgarde tünemény, a Code fénye. A színtér egyöntetű kalapemelése mellett beköszönt debüt, a Nouveau Gloaming megjelenése óta már nyolc (!) év telt el, s így halványult mára a zenekar neve is kellemes emlékké. Nem feledkezünk meg természetesen a bemutatkozást négy évvel követő Resplendent Grotesque-ről sem, de tény, hogy annak hatása már a közelében sem járt az első album átütő erejének. Pedig Andrews „Aort" McIvor zenekarvezető/gitáros nem változtatott, csupán finomított a recepten: úgy keverni a kilencvenes évek doom/death és atmoszférikus/progresszív black metal hatásait, hogy az elegy ízei egy csak rájuk jellemző főzetben érjenek össze.

Az Augur Nox most az újrakezdést fémjelzi a Code számára. Aort mellől elszivárogtak az alapító társak, a vezér pedig ezúttal már színtiszta brit legénységgel töltötte fel a bárkát. Ehhez képest a végeredmény hallatán szinte kizárólag norvég nevek kísértik a hallgatót, ami javarészt az új énekes, Wacian „érdeme". A fickó egy olyan underground legendától vette át a mikrofont, mint Mathew „Kvohst" McNerney (ex-Dødheimsgard, Hexvessel), mégis helyből meggyőző teljesítményt nyújt. Bámulatos torkának egyetlen komoly hiányossága maga a tapasztalatlanság, ezzel pedig együtt jár, hogy frazírjai közt megbújó hatásai meglehetősen egyértelműen kimutathatók. Legyen tehát bármennyire elismerésre méltó az, amit hallunk, az Arcturus és a Borknagar mindenkori énekeseitől mindez már ismerős kell legyen. Cseppet sem túlzás, hogy Wacian megérkezése már most is az egyik legjobb hír a színtér rajongói számára, pusztán érnie kell még.

Ami a zenét illeti, elidőzhetnénk ott, hogy az eltávozott, zseniális norvég ritmusszekció (Viper/Vicotnik és AiwarikiaR) mennyiben emelte itt az est fényét, de könnyen meglehet, hogy az izgalmi faktor lecsökkentése ennek számlájára is írható. A Code világában mindig is reflektorfényben állt basszushangzás most is kellemesen előre van tolva, Syhr az elvárt szinten teljesítő (új) játékos, stílusa azonban éppúgy kiforratlan még, mint énekes társáé. Végül pedig itt áll a gitáros/vezér látható törekvése arra, hogy a muzsikát megszabadítsa barázdáitól, és babapopsi simaságúra gyalulja az érdes felületeket. Mondanom sem kell, a hangzás ilyen módon történő kikristályosítása utóbb legalább annyi ellenvéleményt hoz, mint dicsérő szót – jómagam az ellentábort gyarapítom. A britek zenéje mindig is meg volt úsztatva némi hűvös, angolos távolságtartásban, ami mára olykor szinte észrevétlenül enerváltságba csap át. Mindez nem értékteleníti el a produkciót, csupán a tartós hallgatást nehezíti olykor szinte a kínokig.

Összességében a kezdeti lelkesedés után egyre fakóbb a románc köztem és az Augur Nox között. Ez önmagában még nem kell, hogy bármit is kijelentsen a lemezzel kapcsolatban, amire – elődeihez hasonlóan – mindenképpen megéri rászánni az időt. Kellemesen borzongató pillanatokat fog hozni mindazok számára, akik ebben a stílusban érintettek, de hosszabb távon kizártnak tartom, hogy terítéken tud maradni a terjedelmes étlapon. Az ígéret ugyanakkor továbbra is bennük van, talán egyértelműbben, mint korábban bármikor. E paradoxon feloldását a magam részéről az időre bízom.