Shock!

Úgy tűnik, hogy számomra a február a visszatérések jegyében telt. Legutóbb ugye a Gorefest, most meg itt van a Gyóntatópap. Confessorék sosem tartoztak az igazán ismert csapatok közé, nem is csoda, hiszen csak egy albumra futotta az erejükből, ez volt a '91-es Condemned, ami egy erősen Candlemass, Watchtower hatásokat mutató, progresszív/epikus doom metal korong volt, és ennél sokkal többre nem is emlékszem belőle.

Aztán jegelték a bandát, egészen a közelmúltig. A sors furcsa fintoraként az újjáéledés egy halálesetnek köszönhető, 2002-ben elhunyt gitárosuk, Ivan Colon, ők pedig úgy döntöttek, hogy még egyszer utoljára (de sok ilyet hallottunk már...) összeállnak egy jótékonysági koncert erejéig, a pénzt a gyászoló családnak ajánlva fel. Az ominózus hangverseny pedig olyan jól sikerült, hogy a fanatikus rajongók mondogatni kezdték nekik, hogy jó lenne, ha. Aztán ők is elgondolkoztak a dolgon, és arra jutottak, hogy miért is ne.

Az Unraveled egy nehéz lemez, ezt éreztem már az első hallgatásnál is, amikor - őszintén bevallva - nem nagyon tetszett, a legkevésbé sem éreztem úgy, hogy ezért a zenéért feltétlenül vissza kellett, hogy térjenek. Azonban egy csomó zenei részlet már akkor is megfogott, ezért elhatároztam, hogy adok időt neki, és folyamatosan fogom kibogozni, megoldani az albumot - ahogy az a lemez címében is állva vagyon. És nem is kellett csalódnom, bár most sem mondom azt, hogy nem tudnék meglenni nélküle, de határozottan egyre jobban bejön a korong. Talán az volt elsőre a gond - és ezért nem lesz sikeres az album - hogy a lemez az új évezred megszokott viszonyaihoz képest furcsán szól, és bizony-bizony elég ósdinak hat. Még a doomhoz képest is lassú témák, régi vágású riffelés és szólómunka, és mindehhez egy száraz hangzás, sokszor rossz keverési arányokkal. Ami miatt azonban soha nem lesz az én zenekarom a Confessor, az Scott Jeffreys énekes hangja. Szó sincs arról, hogy rossz lenne, sőt, nagyon képzett, érzelmekben gazdag magas hangja van, csak éppen olyan énektémákat alkalmaz, amiket vagy imádsz, vagy hosszútávon idegesít. És én ezt a nyújtásokkal, kitartásokkal teli énekstílust bizony sosem imádtam. És most, hogy mindenkit ilyen gyönyörűen elriasztottam tőle, elmondanám, hogy miért is jó ez a lemez.

Elsősorban azért, mert a srácok (illetve hát nem is annyira srácok ők már) tudnak zenélni, és tudják, hogy hogyan kell jól felépíteni egy dalt. Mindvégig az epikus doom keretei között maradnak, a lemez mégsem mondható egydimenziósnak. Az ének például gyakran kacsintgat a progresszív zenék, vagy a grunge irányába. Biztos sokan sültbolondnak néznek, amiért grunge-ot emlegetek egy doom lemezzel kapcsolatban, de akkor is, dögöljek meg, ha Scott Jeffreys nem ismeri az Alice In Chainst (ami, akárki akármit is mond, igenis egy hihetetlenül zseniális banda volt). Sokszor olyan tipikus Layne Staleys hajlításokat alkalmaz, hogy az bizony nem lehet véletlen.

A lemez nagy előnye még a jófajta doomos riffelés, az egyértelműen Black Sabbathos Cross The Bar például a legjobb választás volt nyitónótának, egyértelműen az album egyik húzódala. Az Until Tomorrow alatt tovább lassulunk, meg súlyosodunk, ráadásul Steve Shelton szinte folyamatosan nyomatja a kétlábgépet, hogy lobog rajtunk tőle a gatya. Más kérdés, hogy a dobok hangzásán még gondolkodhattak volna pár órát. A Wig Standben jól eltalálták a lassú riffelés és a magasan szálló énekdallamok párosítását. Aztán a Blueprint Soulban éreztem először azt a Staley-hatást, amire fentebb utaltam, zeneileg egyébként ez szintén egy Sabbathos darab, ami a szóló előtt egy kicsit felgyorsul, igazán jól sikerült. Ők is így érezhették, hiszen ehhez a dalhoz adtak ki 2004-ben egy EP-t. A másikat aztán 2005-ben a Sour Timeshoz, ami szintén egy hallgathatóbb tétel, bár talán egy kicsit túlzottan is szaggatott, leginkább a dobok cipelik a hátukon.

A Hibernation kicsit változatosabb, bár alapvetően ez is marha lassú, az utána következő Strata Of Fear gitártémái ólmos súlyokat cipelnek, a verzékben lévő dallamvezetés pedig megint a jó öreg Layne-t (R. I. P.) idézi fel, nem is csoda, hogy ez az egyik kedvencem a lemezről. A végén van még egy cím nélküli Bonus Track, ami gyorsabb témáival felráz egy kicsit, mielőtt vége lenne.

Hát ennyi, és nem is tudom, hogy mit mondjak. Mint az a pontszámból is látszik, korántsem rossz album ez, csak kissé jellegtelen, ahhoz mindenesetre biztos nem elég, hogy a rajongójukká tegyen. És most már azt is sejtem, hogy miért nem emlékszem többre a debütáló lemezből. Csak elhivatott doom rajongóknak, mert másnak ez nem sokat mondana.