Shock!

Ez a stockholmi ötös aztán rendesen odabasz legújabb albumával is. A csapat ismerőinek ez persze nem lehet újdonság, de szerintem most jobban, mint valaha. A stílust talán úgy a legkönnyebb behatárolni, ha idefirkantom a Construcdead ilyen-olyan kapcsolódási pontjait más - elsősorban persze szintén svéd - bandákkal.

Tehát: az eredeti basszer Joakim Harju korábban a Face Down sorait erősítette, ahonnan másoknak ugye az Entombedba, illetve a The Hauntedbe vezetett az útjuk. A Haunteddal azóta is nagy a barátság, nem is meglepő, hiszen zenéjük közös alapokra épül. Aztán Erik Thyselius dobos alapította a Terror 2000-t, amiben meg Soilwork és Darkane tagok vesznek részt. Ez is igen árulkodó információ. Továbbá a 2004 nyarán kilépett, és a Face Downt - aminek egyébként Erik is tagja - újjáalakító Joakim helyére Johan Magnusson érkezett a Carnal Forge-ból. Azóta már ő sincs ugyan, de akkor is. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy a srácok a Meshuggah- és Clawfinger-érdekeltségű Fear And Loathing Stúdióban vették fel ezt az anyagot (és a megelőző Wounded EP-t), akkor lassan rájövünk arra, hogy a svédeknél is minden összefügg mindennel. Na jó, ABBA feldolgozás nincs a lemezen.

Mivel az eddigieket is olyan egyszerű lehetett követni, mint egy jobbfajta David Lynch film cselekményét, a tagcserékre már ki sem térek, legyen elég annyi, hogy ez a harmadik lemez, és ehhez ugyanennyi énekest sikerült elfogyasztani a pályafutásuk során. Remélhetőleg a jelenlegi pacsirta, Jens Broman - neki is vannak más bandái a Construcdead mellett - hosszabb időre rendezkedik be, mivel nagyon jó munkát végzett a dalok feléneklésénél, annak ellenére, hogy sok ideje nem lehetett a betanulásra. Leginkább agresszívan üvölt, meg acsarog, de ha kell, nagy ritkán dallamokat is kiprésel magából, viszont - és ez nagyon fontos - érzi, hogy miből mennyi az elég.

Az album producere Jocke Skog volt a Clawfingerből, és kezdetben azt hittem, hogy egy nagy seggberúgást érdemelne ezen tevékenységéért. A fél perces - nyilván intrónak szánt, egyébként teljesen funkciótlan - Grand Machinery ugyanis eléggé zajmassza jellegű, maszatosan szól a gitár is a végén, furcsa. Pláne úgy, hogy az A Cog In The Machineryben a helyükre kerülnek a dolgok, kisimul a hangzás, és beindul a cséplés. Ahogy azt a stílus megköveteli, Eriknek négy keze, meg hat lába van, Jens smirglivel gargalizál, Christian és Rickard gitárosok pedig azon a mágikus módon keverik az agressziót a megjegyezhető témákkal, ahogy arra vitán felül a svédek képesek a legprofibban. Ráadásul jók a szólóik is, főleg a Lustfullban. Ez a vonal megy is végig a lemez első felében (In A Moment Of Sobriety, 8 Inches Of Flesh, The Cynical Revolution), nem viccelnek a srácok.

Aztán mikor már épp kezdenénk unni, változik kicsit a kép. Már az egyébként szintén ultrasúlyos, és az album legjobbját jelentő Treachery is újat hoz a közepén hallható akusztikus betét miatt, azonban az igazi meglepetés a The Eye Of Revelation képében jön el. Fogalmam nincs, hogy ezt szintén Jens énekli-e, vagy valaki más, de ha ő is az, hangja a felismerhetetlenségig effektezett, lemélyítették nagyon. Ehhez ráadásul hozzájönnek még a lemez legőrlőbb riffjei, amiktől a számnak olyan doom atmoszférája lesz, hogy ihaj. Ha ezt is tudják, akkor tán több ilyesmi is elfért volna, bár az is igaz, hogy az unikum jelleg így marad meg igazán. Az üvöltős Pater Noster aztán mindjárt atomjaira szaggatja az előző hangulatot, a refrén gregorián-jellegű férfikórusa pedig tök olyan, mint a God Is Dead volt a legutóbbi Clawfingeren. Lehet, hogy ezt Jocke adta át nekik ajándékba a kimaradt hangminták közül?

A hátralévő számokban sincs hiba, sőt, az instru Forever Cin kicsit In Flames-et, kicsit Mike Amottot idéző gitártémája a legjobb az egész lemezen. Sokszor sokan megállapították már, hogy a svédek szinte minden stílusban egy kicsit jobban, érdekesebben csinálják ugyanazt, mint a többiek. A franc se tudja, hogy mitől van ez, de általában igaz. Mint most is.