Shock!

Szóval az úgy volt, hogy én ezt a lemezt már akkor elkönyveltem egy sziklaszilárd hetesnek, hogy akár egy hangot is hallottam volna belőle. Gondoltam, ezt a lemezt az isten is egy hetesnek teremtette. Vagy ha nem is az isten, de Corpsegrinder mindenképp. Mert mit is mond a shockos tízparancsolat? 7: becsületes iparosmunka. Tömör, direkt, már-már epigrammaszerű definíció. Ez pedig pontosan egy ilyen lemez lesz, véltem én. Valószínűleg Corpsegrinder anyabandájának utóbbi évekbeli teljesítményéből indulhattam ki, na meg a máig is azért létező, bár kissé töredezett rajongásomból. Fémjel ez a név, a Corpsegrinderé, rajta ott a patina vastagon, garantált a profizmus meg egyfajta minőség is, ugyanakkor attól sem kell tartanunk, hogy sorra bukunk majd fel az albumon halmokba gyűlt váratlan tereptárgyakban, vagy elveszünk a merész, agycsavaró labirintusban, ami a lemez. Gondoltam én.

Egyébként tényleg nem eget rengető ez az első Fisher-szólólemez, de azért élvezetes... hopp, és itt már bele is nyúltunk a nyolcas parancsolatba. 8: élvezetes, de nem eget rengető album. Nem, az égbolt, ahogy kinézek az ablakon, még nem reng, de azért itt mégiscsak többről van szó, mint puszta iparosmunkáról. Állítólag Jamey Jasta szólt le – vagy fel, nézőpont kérdése – Corpsegrinder Fishernek, hogy mit tököl itt, marha gyorsan húzzon be a stúdióba, és dobja össze azt a szólóanyagot, méghozzá Jasta saját kiadójánál. Természetesen a Hatebreed-főember és Nick Bellmore produceri felügyeletével. Halász Tetemőrlő György pedig felöltötte kordbársony hatású, emberbőr zakóját, nyakába kanyarintotta marhanyelv nyakkendőjét, kidolgozott lábfejét belebújtatta bálnakölykök zsírjával bélelt, jegesmedvefogakkal kivert tornacipőjébe, és mint igazi úriember, eleget tett kötelességének. És ha nem Jasta állna az egész ötlet mögött, mint a tudjukkik a tudjukkik mögött, akkor ez az album is másmilyen lett volna. Mondjuk talán corpsegrinderesebb.

A borító, akárcsak a cím, épp ezért talányos, némileg félrevezető, mert azt hihetjük, hogy ahá, közben meg hm. Az olyan dalcímek pedig, mint az Acid Vat vagy az All Souls Get Torn, akár még olyasféle elmélkedésekre is okot adhatnának, hogy mondjuk mire is gondolhatott a költő. De elég a baromságokból. Ami viszont cseppet sem hülyeség, hogy szerintem igazabb lett volna erre a lemezre a Corpsegrinder & Jasta Co. név, sőt Jasta & Corpsegrinder Co. Hallgatva az anyagot, Fisher nyakát tenném rá, hogy a Hatebreed-főember vastagon belenyúlt a dalírásba, zeneszerzésbe. Tehát ha valaha is megfordult a fejedben (nyilván nem), hogy milyen is lenne, ha a Cannibal Corpse, szigorúan zenei értelemben, amolyan művészileg egybekelne a Hatebreeddel, egybefeküdnének, de úgy, hogy az egyéjszakás légyottban a Cannibal Corpse játszaná a feminin, alárendelt szerepet (konzervatív világot képzeljünk ehhez el), a Hatebreed meg a maszkulint, na, hogy akkor mi lenne belőle? Hát talán ez.

Egészen bizarr egyébként ezt a lemezt CC-rajongóként hallgatni. Mintha Alex Websterék megkergültek volna, és „azért se nem játszunk tovább kannibálos death metalt, viszont orrvérzésig toltuk magunkba a thrashes hardcore-t" felkiáltással előrukkoltak volna ezzel az albummal. Corpsegrinder viszont, mivel mégiscsak ő a The Corpse Grinder, nem tudván kimászni bőréből, megmaradt a helyén, annak, aki. Hörög. De azért abban még mindig elég jó. Nagyjából a tőle megszokott stílusban tolmácsolja a világbkéke elérését célzó szövegeit, bár azért néhol, sőt, voltaképp elég sok helyen mégiscsak kvázi hácés vehemenciával hozza az egyébként nagyon is jastás vokáltémákat. Gondolok itt például a Bottom Dwellerre vagy a Death Is The Only Key-re (vagy akármelyikre), ahol szinte látom magam előtt Corpsegrindert, amint a térdéig letolt melegítőgatyában, guggolva, kezeivel vadul mutogatva, ujjait mindenféle lehetetlen pózokba csavarva, fején a kötelezően hanyagul, mégis tükör előtt hosszas kínlódások árán a divat szerint félredöntött Lütyő felügyelő kalapjának tinivariánsával a fején hadonászik bele az MTV kamerájába. Vagyis a kollaboráció itt nyilvánvalóan túlmutat a szokásos, pusztán nyereségalapú kapitalista üzletcsináláson, Corpsegrinder és Jasta nemcsak együtt akartak busásan meggazdagodni ebből a lemezből, de sikerült ugyanarra a betegesen torzult, agresszíven rezgő frekvenciára is ráhangolódniuk.

Kellemes, már-már a klasszikus francia sanzonok érzéki melankolikusságát idézi az On Wings Of Carnage, és mondjuk ez is egy olyan darab, ami aligha bukhatott volna ki a Cannibal Corpse műhelyéből. Akárcsak a Master Of The Longest Night, ami slágeres, szinte, már-már, óvakodom leírni, de dallamos. A Crimson Proof, dacára a hácés kikacsintgatásoknak, még talán a leginkább deathmetalos dal, de a Defined By Your Demise is például egy érdekes próbálkozás a déem meg a hácé keverésére. Persze az ilyesféle zene egyáltalán nem új, és aligha rejt magában még kiaknázatlan lehetőségeket, de azért szórakoztató, legalábbis, ha két ilyen markáns stílusú figura kavargatja ezt a tavacskát.