Shock!

A Daath 2003-as debütálásával viszonylag új banda a színtéren. A név héber eredetű és magasabb szintű tudást jelent, fő témájuk pedig az úgynevezett Élet Fája, mely szimbólum szinte minden ókori kultúrában felbukkan. Ezek után valami toolosan elvont, progresszív zenét várnánk az atlantai hatostól, új lemezük azonban (mely már a második) afféle death/black/thrash mixtúrát tartalmaz, billentyűs hangszerrel és némi samplerrel. Érdekes zene ez, nagyon sok minden van itt egybe gyúrva, ami azonban mégsem zavaró, nem kerekedik káosz a stílushalmozástól.

A lemezen 13 dal található, s eme szám nagy fontossággal bír, no nem az ostoba babonára kell most gondolni. A banda honlapján részletesen kifejtik nekünk az Élet Fájának és a Halál Fájának jelentését, és ebből kiderül, hogy éppen 13 albumot terveznek a skacok, s mindegyikre 13 dalt pakolnak majd fel. A mostani lemez a fensőbb bölcsesség negatív, sötét oldalának 13 apektusát járja körbe. Ennek megfelelően kellően kemény, marcona hangulatú a lemez, főleg középtempós aprításokkal, egész jó riffekkel.

Legerősebb a death és thrash hatása, de az itt-ott elcsepegtetett samplereknek köszönhetően bekúszik a játékba az industrial neve is. Sean Farber vokalista egyébként a régi hörgőgépeket idézi stílusával (At The Gates pl.) ami azért az 50 perces lemezen egy idő után egysíkúvá válik. Még szerencse, hogy a két gitáros, Eyal Levi és Emil Werstler az adott keretek között változatos, energikus játékot produkálnak, néhol elismerésre késztető szólót eresztve el. A dobos Kevin Talley és a basszer Jeremy Creamer is feszesen alapoznak, végig egyben tartják a komplexebb darabokat is. Talán Mike Kameron szintis az, akiből némileg kevesebb van az albumon, habár programozott sampleres színesítéseivel vastagon hozzájárul a csapat egyéni zenéjéhez.

A 13 dal tehát egy egységet alkot, nem is lehet csúcs-, avagy mélypontot kiemelni itt. Egyet azonban mégis megemlítenék, ez a Dead On The Dance Floor, mely leginkább a Pain Of Salvation új lemezéről a Disco Queenhez hasonlít, bár nem annyira elvetemülten travoltás. A lemez amúgy tényleg rendben van, érdekes hallgatnivaló, csak a végére érzi úgy az ember, hogy talán kevesebb is elég lett volna. 35-40 perc pont elegendő lett volna, persze azt is megértem, hogy az adott témát ennyiben nem lehet elintézni. Mindegy, érdeklődve várom a folytatást, könnyen lehet, hogy a Daath fog még meglepetést okozni.