Shock!

Valamikor 2008 elején történhetett, hogy kiszerettem Danko Jones muzsikájából. Akkoriban jelent meg a Never Too Loud, ami – figyelembe véve, hogy mindaddig a csapat elkötelezett hívének tartottam magam – számomra felért egy jól irányzott tökönrúgással.

Rá kellett jönnöm, hogy a szigorú nézésű kanadai pukkancs tényleg a régi nagy rocksztárok magasába vágyik, és ezért gond nélkül hajlandó akár arra is, hogy zenéjét helyenként egy cukormázas powerpop szemétté változtassa át. Mindegy is, amit el akartam mondani a Never Too Loudról, azt elmondtam akkor, de az tuti, hogy azóta sem éreztem késztetést - akár csak egyszer is - arra, hogy előkapjam a polcról. Az eltelt két év alatt persze már maga DJ is többször kinyilatkoztatta, hogy nem a legjobban sikerült ötlete volt az a korong, illetve hogy sokkal jobban érzik magukat a gyorsabb és keményebb zene honában.

Ennek megfelelően aztán újra összeszűrték a levet azzal a Matt DeMatteoval, akivel már a Born A Lion óta dolgoztak együtt, egészen a legutóbbi időkig, emellett a maga módján a tavalyi szigetes bulijuk sem volt rossz (csak Danko szokhatna már le azokról a végtelenül felfuvalkodott, öntömjénező, és minden humort nélkülöző átkötő dumákról, amik a koncertjeik jó negyedét elveszik). Mindez bizakodásra adott okot, plusz a Below The Belt borítója – azzal a két nagymacskával – is elég figyelemfelkeltőre és rakenrollerre sikeredett, úgyhogy vártam a csodát. Ami sajna még várat magára egy darabig, mert bár az elődjénél sokkal jobb a BTB, azért még mindig nem az igazi.

Talán az lehet a baj, hogy az a szerencsétlen szarka már megint túl sokat akart, vagyis úgy szándékoztak visszatérni a gyökereikhez, hogy azért a mainstream közönség is találjon fogódzót a zenén. És mindehhez nem írtak elég fogós dalokat. Mert hiába horzsol a dögös I Think Bad Thoughts Backyard Babiest idéző rock 'n' roll témája (igaz, ami igaz, nyitónótákat azért mindig rohadtul tudtak választani), hozza precízen a hol Kiss-es, hol Mötley Crüe-s stadionrock fílinget az Active Volcano-s és a Tonight Is Fine (az előbbi mondjuk konkrétan egy ősrégi KISS riffet is újraértelmez), vagy keni JC basszeros azt a jó kis témát a Magic Snake alá – ez és az utána következő, ismét csak újrahasznosított riffet csatasorba állító, ellenben kiemelkedően fülbemászó énektémával operáló Had Enough a lemez két legjobb tétele -, ha a végeredmény nem marad meg hosszú távon.

Lefut a lemez, és alig emlékszel belőle valamire, pláne hogy sok az (I Can't Handle) Moderation/The Sore Loser/Like Dynamite-féle abszolút üres dalocska. Sőt, a magam részéről még az akciódús klippel (főbb szerepekben: Zsákos Frodó, Hellboy-os csaj és Lemmy Kapitány) támadó Full Of Regretet is a gyengébb tételek közé sorolom, nem igazán tart sehonnan sehová, DJ énekdallamai pedig helyenként kimondottan idegborzolóak. Pedig Jonesék a korong végén még egyszer elkapják a fonalat: mind az Apology Acceptedben, mind pedig az I Wanna Break Up With You-ban tetten érhető az a dühödt energia, amit régen annyira lehetett bennük kedvelni, de mondom, az egész cirkusz nincs olyan jó, mint egykoron. Kicsit a hangzás is olyan, mintha a Born A Lion oroszlánját megborotválták volna, ehhez a zenéhez még mindig túl steril.

Mindent egybevetve az aszimmetrikus arcberendezésű zsebdiktátor és bűntársai ugyan visszaszereztek valamennyit két kézzel szórt ázsiójukból, de biztos vagyok benne, hogy a Below The Beltet sem fogom ronggyá hallgatni a jövőben. Pláne, ha a kettes Airbourne is elérhető közelségben van, de azt kell mondjam, hogy a nemrég megjelent, és közel azonos ligában játszó új Fireball Ministryt is többre tartom. Sebaj, azért a Szigeten találkozunk!