Én már nem hittem Danko Jonesnak. Megint azzal jött, hogy pörgős, energikus, meg ki tudja még milyen lesz az új lemez, és ezt a poént majd' minden egyes album előtt elsüti, pedig már jó három lemez óta nem csinál mást, mint sajátos kötéltáncot lejt a piszkos rock and roller muzsikát a popzene mainstream világától elválasztó szakadék felett. Van, hogy sikerül neki a nagy mutatvány, de van, hogy a mélybe hull, legutóbbi, Rock And Roll Is Black And Blue című lemeze például tisztes távolból visszatekintve egészen pocsék volt, az akkor nagyon jó szívvel megadott hét pontból kettőt mai fejemmel már egészen biztosan lefaragnék.
Épp a napokban szedtem elő újra azt a lemezt, de csak azért, hogy összehasonlíthassam a Fire Music-kal, és arra jutottam, hogy ez az új valóban köröket ver rá. Szóval, úgy fest, Danko ezúttal nem csak a levegőbe beszélt, hanem valóban visszajött kicsit a korai életérzés, és hogy ezt épp azzal az Eric Ratz producerrel tudta elérni, aki leginkább a Billy Talent lemezei kapcsán híresült el, talán meglepő lehet, de azt azért le kell szögezni, hogy Eric előszeretettel dolgozik ám hardcore punk csapatokkal is. Azon mondjuk jót röhögtem, hogy ezt az energiát az új dobos, bizonyos Rich Knox hozta volna ki belőlük, na persze, majd épp a Danko Jones zenekarban lesz bármekkora szerepe a dobos személyének – ha jól számolom, Rich éppen a hetedik versenyző ezen a poszton! Röhej.
De a lényeg az, hogy a jó Danko ezúttal valóban harapni akar. Nem olyan fogatlanul, mint a Sleep Is The Enemy után lényegében bármikor, hanem nagyon is éhesen, és oda, ahol igazán megérezzük a fogait. Jó példa erre a már ismerősen agresszív Gonna Be A Fight Tonight, de ha nagyon akarom, a lemezt felvezető, védjegyszerűen hadarós Do You Wanna Rock őrült ritmusai is jobbak, mint bármi az utolsó lemezről, még ha ezt a dalt nem is sorolom a legsikerültebbek közé. Az olyanokhoz, mint a faék egyszerűségű, ám épp ezért igencsak fogós rakenroller Getting Into Drugs („I liked The Rolling Stones, I liked the Wu-Tang Clan"), a punkos Piranha, a John „JC" Calabrese fogós basszustémájára épülő, wóóó-óóó-zós Body Bags, vagy épp a jó értelemben véve slágeres The Twisting Knife (bár utóbbiban Danko nyújtott énektémáinál már fel-felvontam a szemöldökömet). De a vibráló Wild Woman sem rossz, még ha ennél azért írtak már jobb nyitónótákat is.
Persze ezúttal is akad egy-két töltelék (Live Forever, Watch You Slide), viszont hála az égnek mindössze egyetlen darab van, ami egyáltalán nem tetszik. Ez pedig a talán felturbózott balladának szánt I Will Break Your Heart, amiben Danko – gyakori hibáját újfent elkövetve – frankón túlvállalja magát énektémák terén, pedig jobban tenné, ha maradna inkább a komfortzónájában. Ugyanígy tesz amúgy a záró She Ain't Coming Home-ban is, de ez zeneileg kicsit izgalmasabb, így itt nem zavar annyira a dolog.
Szóval a jó öreg kanadai pukkancs ezúttal tényleg egész jól elkapta a fonalat, olyannyira, hogy simán kijelenthetem: a Sleep Is The Enemy óta ez a legjobb lemezük, ami a korai anyagok magasságába nyilván nem ér fel, ám az elmúlt nyolc évben most először érzem úgy, hogy akkor is rajongóvá válhatnék, ha most ismerném meg őket.
Hozzászólások