Mivel hazánkban a Danko névhez szerintem még mindig nagyságrendekkel többen társítják a Pistát, mint a Jones-t, talán nem árt egy kis fejtágítással nyitni. Szóval, Danko Jones egy kanadai állampolgárságú félvér gitáros-énekes, aki cirka egy évtizede eljutott a zenekaralapítás gondolatáig, keresett egy dobost és egy basszusgitárost, aztán nekivágott.
A névválasztással nem tökölt sokat, ott volt arra a saját (művész)neve. Két EP (a szimplán Danko Jones-ra keresztelt '98-as és a '99-es My Love Is Bold) után 2001-ben jött a nulladik albumnak becézhető I'm Alive And On Fire, ami korábbi keltezésű, és az EP-ken többnyire már szerepelt dalokat tartalmazott.
Azóta gőzerővel nyomulnak előre: a Born A Lion (2002) és a We Sweat Blood (2003) lemezeken egyre növekvő színvonalon (és népszerűség mellett) mutatták meg, hogy hogyan kell igazán tökösen játszani a punk hozzáállással meglegyintett, max. három akkordból építkező rock 'n' roll muzsikát. Ezen pedig az olyan apró momentumok sem tudnak változtatni, mint az időközbeni doboscsere: Damon Richardson balra el, Dan Cornelius jobbról be. Ott toporognak tehát a nagy áttörés előtt. És erre a Sleep Is The Enemy pont megfelel. Változni ugyanis csak annyit változtak, miszerint egy kicsivel tán befogadhatóbbak lettek a szélesebb rétegek számára is. Bár lehet, hogy csak én érzem így.
A Sticky Situation nyitány szaggatott gitártémájára, valamint „this is-this is-this is a sticky situation" hadarós refrénjére egyből beindul a láb, előkerül a szekrényből a léggitár, a száj széle meg szalad a hallószervek irányába. Az első kislemez és klipnóta Baby Hates Me ha lehet, még fogósabb, igaz, az egész szám akkora AC/DC (úgy a korai Brian Johnson érából, bár Danko azért sokkal inkább tekinthető klasszikus értelemben vett énekesnek, mint a ráspolyos Brian), hogy Youngék helyében jogdíjat követelnék tőlük, de hát semmi gond, a lényeg, hogy marha jó. A Don't Fall In Love ultraslágeresre vett énektémái és tapsikolós ritmusa nekem már túl soft meg rádióbarát, de aztán a She's Drugs punkos lendülete és gyomrozó basszusa kiköszörüli a csorbát. Szénné tetovált skandináv gazfickók (ugye mindenki tudja, kikre gondolok?) szoktak előszeretettel ilyet játszani, nem is csoda, hogy hőseink igencsak népszerűek a világnak azon a tájékán.
A Danko Jones egy azok közül a bandák közül, akik megmutatják, hogy a kevesebb bizony néha több. Ennél egyszerűbben talán már tényleg nem lehetne megfogalmazni, hogy mi is az a jó öreg rock 'n' roll, egy középsulis brigád 1 hónap intenzív próba után simán el tudná nyomni tán a teljes repertoárt, más kérdés, hogy akár csak egy ilyen fogós nótát valószínűleg életük árán sem tudnának összedobni. Meg hát akkora energia van belepréselve ebbe a korongba, hogy az Pakson is kiverné a biztosítékot.
És akkor azt még nem is említettem, hogy a The Fingerben milyen játszi könnyedséggel váltanak át a keménykötésű riffelésből az odamondogatós középrészen át a zárás óóó-zásába. Vagy hogy a lemez legjobbjában, az Invisible-ben a jobb híján stonernek nevezett színtér atyaúristene, John Garcia is kiereszti a hangját. Ettől persze a szám nem kevés Kyuss-ízt kapott, a Blues For The Red Sun-on simán ott lenne a helye. Tölteléknóta meg nincs egy darab se, hisz még a záró címadó is megveszekedett őrültként ránt magával.
Mi tagadás, a szövegek persze lerágott csontok, néhol ráadásul igen gagyik is, a klipes és szintén nem kicsit AC/DC-s First Date „Do you kiss on the first date? 'Cause I do!" refrénje például nem kicsit megmosolyogtató, de hát ez csak rakenróll, nem atomfizika. Baráti sörözésekhez, zsugázáshoz, vagy (hát hogy is mondjam?) egyéb társas tevékenységek űzéséhez mindenesetre kiváló. Az meg, hogy a 11 szám alig 34 perc alatt lefut, nyilván arra sarkall, hogy még egyszer nekiszaladj. Ha meg már meguntad, akkor hallgasd meg az előző két lemezt – azok ugyanis egy paraszthajszállal még jobbak is. De azért ez is tízes.
