Shock!

Van úgy, hogy az ember kiszeret dolgokból. Az a kaja, amiért gyerekkorodban majd' megvesztél, felnőtt fejjel már nem ízlik. A nő, akiért éveken keresztül rajongtál, hirtelen már nem izgat többé. Vagy egy zenekar, amit régebben szinte heti rendszerességgel hallgattál, egyszeriben már nem köti le a figyelmedet hosszú távon. Számomra ez utóbbi kategóriát leginkább bizonyos punk csapatok jelentik, illetve néhány éve sajnos ebbe a brigádba sorolom a Danko Jonest is. Akiket harmadik lemezükig, a 2006-os Sleep Is The Enemy-ig kimondottan imádtam, hogy aztán a két évvel későbbi Never Too Louddal véget érjenek a szép napok. Az a lemez akkor nagyon nem nekem szólt, de utána több okból is úgy tűnt, hogy visszakanyarodnak a helyes vágányra. Egyrészt utólag már maga Danko sem minősítette élete legjobb döntésének a kissé megvariált (cukormázasított) irányvonalat, és meg ugyan soha nem tagadta a négyes lemezt, de arról nyilatkozott, hogy visszamocskosítják a hangzásképet, és kicsit lecsupaszítják a dolgokat.

A két évvel ezelőtti Below The Belt ennek fényében sokkal jobban is sikerült elődjénél, rongyosra ugyan azt sem hallgattam, de mindenképp optimistán vártam az eljövendőt. Pláne, mikor kiderült, hogy a banda menetrend szerint már megint kirúgta a dobost, viszont a posztra hatos rajtszámmal azt az Adam „Atom" Willardot igazolták, akit leginkább az Offspringből és a Social Distortionból lehet ismerni, és akit magam részéről egy ügyes kezű, fifikás dobosnak is tartok. Mivel úgy hírlett, hogy Atom elődjeitől eltérően részt is vehet a dalszerzésben a két fő szerző, Danko és John Calabrese basszer mellett, a magam részéről egy keménykötésű anyagot vártam. Aztán megjött a Rock And Roll Is Black And Blue, amivel igazam is lett, meg nem is.

Meglehetősen különös, de az a nagy büdös helyzet, hogy a Danko Jones zenekar legújabb anyaga egyetlen dolog miatt nem üt nagyobbat a pofánk közepébe, és az maga Danko Jones. A meglehetősen aszimmetrikus arcberendezéssel bíró kanadai pukkancs ugyanis ismételten azt találta ki, hogy akkor énekelni fog, nem is keveset, tiszta hangon, sokszor érzelemdúsan. Csak hát nincs neki hangja hozzá, bassza meg! Ha azt mondom, hogy túlvállalja magát a dalokban, akkor olyan szintű eufemizmust követek el, mintha azt mondanám, hogy a gitártudása sincs egy szinten Hendrixével. Ez persze régen sem volt másként, csak akkor még nem képzelte magáról, hogy ő Rob Halford és Phil Anselmo szerelemgyereke, akihez Robert Plant is csak autogramot kérni jár. Pedig ha régebbi, direkt és egyszerű témákat alkalmazó énekstílusát hozná, azt mondanám, zeneileg ez egy kimondottan erős anyag lett, sokkal jobb, mint az utolsó két lemez.

Mert ahogy például a tesztoszteronbomba Terrified kezd, ott még nincs is semmi gond, aztán viszont számról-számra süllyed a szánk széle (és a színvonal) lefelé. Az amúgy harapós Get Up refrénjében az a női énekkel megtámogatott, rettentően ostoba get ap-ap-appozás már kezdett idegesíteni, de itt még el tudtam vonatkoztatni tőle, mondván, azért egész pofásan tolják a jó öreg rock and rollt, viszont a soron következő Legs lalalalalalazására már nem találtam mentséget. Pedig a fene egye meg, JC bőgője ebben is úgy bugyborékol, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a gitár meg szépen szaggat. A klipesített Just A Beautiful Day aztán még szódával elmegy, nem egy töketlen darab ez se, bár a refrén igen „érdekes", ezzel együtt is még a jobb tételek közé tartozik. Az I Don't Care régi vágású DJ smirglije végre úgy rúg seggbe, ahogy azt elvárom tőlük, épp úgy, mintha a Sleep Is The Enemy lemezről maradt volna le, aztán a You Wear Me Down részegen dülöngélő gitártémája is tetszik, viszont a refrén megint csalódást keltő (és ez az ambivalencia mindvégig jelen marad). A slágeres Type Of Girl sajna semmivel sem jobb, mint bármelyik buta amcsi komédiában felhangzó punkosnak szánt (valójában viszont nagyon is pop) dalocska, úgyhogy ugorjunk!

Mégpedig éppen a nyolcas Always Away-re, aminek az elején frankón újraértelmezik az AC/DC Thunderstruckjának fő riffjét, majd Danko hoz egy olyan dallamot, amit tényleg napokra nem lehet kitörölni a fülünkből. Hősünk itt talált rá leginkább az arany középútra a szőröstökű rock and roll és a mézédes dallamok éjsötét rengetegében, és hát ez tényleg nagyon klassz! A rákövetkező Conceited meg olyan, mintha egy eltitkolt Bad Religion dal lenne (azaz fasza), kár, hogy Jones nem állja meg, és középtájt megint visít benne pár egészségtelent. A korong vége felé a The Masochist aztán még egyszer utószor pont olyanra sikerült, mint amivel régen megszerettem őket: punkos, mocskos, vagány, szélvész rock and roll, csak hát sokkal több ilyen kellett volna! A legvégén pedig – erős kontrasztként - megkapjuk az igencsak gúnyos I Believed In God gospellel való felvezetését (!!!), amiben dal közben is ilyen vidám vasárnapos módra együtttapsikolós a ritmus, úgyhogy nem lett a szívem csücske ez sem, hiába van belőle orgonás Reprise is.

Most, mikor ezeket a betűket pötyögöm, harmadszorra nyomom végig a Rock And Roll Is Black And Blue-t, és az az igazság, hogy hallgatásról-hallgatásra hozzápakoltam egyet a cikk végén található pontszámhoz. Ennél többet viszont már semmiképp nem kellene rá adni, úgyhogy itt szépen le is állok a füleléssel. Rettentő furcsa korong lett ez, ami egyszerre tetszik és taszít, és csak azt sajnálom, hogy Danko nem faragott le legalább egy kicsit a magára erőltetett, kissé öncélú pacsirta-szerepből. Mivel koncerten viszont eddigi három találkozásunk során alkalomról alkalomra egyre jobban tetszettek, úgyis az élő előadásokon fog kiderülni, hogy a rock and roll tényleg fekete és kék-e. Vagy rózsaszín és okkersárga.