Shock!

Két dolgot rögtön az elején leszögeznék: 1. A Danko Jones zenéjét nagyon csípem, legutóbbi, Sleep Is The Enemy elnevezésű lemezükre farzsebből kivágtam a tíz pontot, ráadásul minden korábbi anyagukkal kapcsolatban ugyanígy tettem volna. 2. A Never Too Loud egy nagy rakás trágya.

Vérmérsékletünktől függően fogalmazhatunk úgy, hogy DJ-ék erőtlen kísérletet tettek arra, hogy a mainstream részévé váljanak, de úgy is, hogy elkurvultak. Mindegy, a lényeg így is-úgy is az, hogy a kísérlet nem sikerült, az alany nem halott ugyan, de nincsen túl jó bőrben. És remélem, hogy az 1. pont ismeretében mindenki érzi, hogy mennyire nehezemre esik leírni mindezt.

A 2008-as lemezzel már a legelejétől fogva nem stimmel valami. Mert hiába baromi jó dal a nyitó Code Of The Road, tipikus Danko-himnusz, mocskos, húzós rakenról, együtt nyomjuk a refrént a dalnokkal, mégis, valami hibádzik. Aztán a lemez előre haladtával szép lassan észrevesszük: bizony, túl jólfésült a hangzás, ami például nem gond egy Foo Fighters esetében, az ide egyszerűen nem passzol. Nick Raskulinecz biztos nagyon jó producer, tett ő már le az asztalra egy-két ütőkártyát (példának okáért Stone Sour, Velvet Revolver lemezek), meg van neki Grammyje is (ami mondjuk szart se jelent), Danko Jonesék muzsikáját azonban egyszerűen kiherélte. Ráadásul tompa szikével. Nem akarom az ő nyakába varrni az egészet, de hogy nem kis szerepe volt benne, az tuti. A banda eddig egy durva, kemény dumájú és kemény öklű huligán volt, aki most varázsütésre kimosakodott, drága öltönyt öltött, és szépen átült a VIP-szektorba. Vagy most hazudik, vagy eddig hazudott, a kettő együtt nem megy.

Aztán ezúttal Danko komának sem futotta túl sok használható ötletre. Helyenként persze vannak jó riffek, fogós énekdallamok, már hogy ne lennének, csak az egész a kívánatosnál sokkal jobban hasonlít bármely jelenleg (is) népszerű, kicsit alternatív, kicsit dallamos, kicsit keménykedős, nagyon unalmas amerikai zenekarra. Hallgassuk csak meg a Still In High Schoolt, a Let's Get Undressed-et, a Your Tears, My Smile-t, minden eddigi lemezükön ezek lettek volna a tölteléknóták, itt meg ezek a legütősebbek. És hiába vendégszerepel ismét a stoner atyaúristen John Garcia, a Forest For The Trees a legjobb jóindulattal is csak erős közepes, és legfeljebb csak a refrén marad meg a több mint hat percből. Tényleg nem látni a fától az erdőt.

Ráadásul van olyasmi is, ami mellett már tényleg nem lehet elmenni szó nélkül. A négyes Take Me Home ugyanis egészen egyszerűen vállalhatatlan. Lagymatag, semmitmondó, keménysége a Backstreet Boys életművével vetekszik, ráadásul Jones dallamai is borzasztóan idegesítőek. Fel nem foghatom, hogy adhatták ki ezt a cukrozott taknyot, ráadásul erre készült az első klip is. Ha jó ízlésű ember ezzel ismeri meg őket, biztos messzire menekül, és igaza is lesz.

Nem is folytatom, mert csak egyre jobban belelovallom magam, a pontszám meg szépen csúszik lefelé. Nem hinném, hogy ezt a lemezt háromnál többször bármely DJ hívő (de még inkább bárki) meghallgatná, de ne is tegye. Ígérem, én sem fogom. Számomra az év csalódása, és ezek után az eddig hőn áhított szigetes bulira is csak félve fogok lemenni.