Bár Németország az elmúlt 30-40 évben jelentősen befolyásolta és alakította markáns zenekaraival a rock/metal színteret, a black metal valahogy soha sem tartozott a germánok erősségei közé. Ebből az igen szélsőséges rétegből toronymagasan emelkedik ki az immáron tizenhat éve működő Dark Fortress, idén pedig már hatodik nagylemezükkel jelentkeznek, amelynek a kiváló Eidolon album után kell újfent bizonyítania. S bizonyítanak is a landshuti zenészek, bár az új alkotásuk könnyen megoszthatja majd az ortodox Dark Fortress híveket.
Ugyan az előző lemez felállása teljes egészében megmaradt, zenei hozzáállásukban viszont történtek bizonyos változások. Így a jellegzetes károgás szinte már teljesen a múlté, a frontemberkét ténykedő Morean legtöbbször már-már death metalosan acsarog effektezett hangján vagy épp sejtelmesen kántál, egyfajta okkultista hangulatot teremtve ezzel. De a dalokra is az általános belassulás a jellemző, ám még így is elszakad néha a cérna. és akkor a régi időket idézve berobban a duplázó. Ez a kettősség jellemzi például a Silence-t, amely klasszikus black metalos aprítással rohan neki az embernek, aztán szépen beáll egy megfontolt középtempóra, ami Morean kántálás-szerű morgásával vegyítve szinte félelmetes hatást kelt. Mindenképp dicséret illeti a gitárosokat is, V. Santura és Asvagr ugyanis remek arányérzékkel rendelkeznek, amelyre talán a Redivider az egyik legtökéletesebb példa: vészjósló akusztikus pengetés az elején, szinte doomosan kriptaszagú, önmagukat vonszoló riff-folyamok a közepén, és örvényszerű begyorsulások a végén. Azért a Satan Bled hallatán minden igazhitű black metalos szája széles vigyorba fog húzódni; nomen est omen.
Mint már említettem, a viszonylag lassabb tempóknak, akusztikus betéteknek és szertartásos kántálásoknak köszönhetően az album rendelkezik egyfajta sötét, nyomasztó, akár okkultistának is nevezhető hangulattal, amely például a legutóbbi 1349 vagy Mayhem lemezekre is oly jellemző. Így a korong talán legfeketébb tétele a The Valley, amely valóban olyan érzetet kelt, mintha egy kopár, emberi csonthalmokkal teleszórt völgyben kelnénk át. A legutolsó eredeti dal viszont csak hangulatilag illik bele a lemez összképébe. A Wraith egy merengően lassú, tiszta (és egyébként kellemes) énekre épülő darab, amelyben ugyan szemernyi nagyzenekari betét sincs (nem számítva a billentyűs díszítéseket), mégis, a nagyívű dallamok filmzeneszerű élményt nyújtanak. Meglepő húzás, ám a végeredmény zseniális. A bónuszdalként még idebiggyesztett Little Jimmy Scott szerzemény, a hipnotikus Sycamore Trees nem kevésbé nyomasztó feldolgozása is remek választás volt, Twin Peaks rajongók mindenképp füleljék meg!
Az utóbbi időben mintha a komolyabb hozzáállású black metal csapatok elindultak volna egyfajta zenei evolúciós úton, amely a gyorsaságot és agresszivitást mellőzve inkább a hangulatkeltésre helyezi a hangsúlyt, visszautalva ezzel a black metal egyik eredeti célkitűzésére. Ezt az útkeresést csak üdvözölni lehet, hiszen nemcsak hogy színesebbé teszi az egyébként már évek óta stagnáló irányzatot, de talán így új ága sarjadhat ki a rockzene egyébként is terebélyes családfájának.
