Az amerikai főváros hagyományosan erős hardcore undergroundjának fortyogó olvasztótégelyéből érkezett Darkest Hour még a föld alatt sem számított soha igazán felkapott névnek, noha kvázi előfutárai voltak a metalcore vonalnak. Ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen mindig is a durvább oldalról közelítettek, sosem akartak szívfacsaró dallamokat énekelni, amiket aztán vígan lehet fütyörészni, míg a fodrász gondosan az egyik szemünk elé fésüli a frizuránkat.
Ez a helyzet alapvetően a Deliver Us-on sem változott, de aki esetleg újabb The Mark Of The Judast várna tőlük, az legyen körültekintő és óvatos, a csapat ötödik sorlemezén ugyanis az előző Undoing Ruinon egyértelművé vált tendenciák teljesednek ki.
A Deliver Us producere Devin Townsend volt, ami eleve sokat elárul John Henryék hozzáállásról. Nem kell persze arra gondolni, hogy hangszőnyeg-rétegek ezreit egymásra pakoló félfilmzenébe mentek át, mert ez még mindig a Darkest Hour, de az kétségtelen, hogy populárisabbak és dallamosabbak, mint valaha. Szép számmal akadnak, akik epét hánynak ettől a lemeztől, de felesleges ennyire lesarkítani a dolgokat. Amikor egy dögletesen forró délutánon, valami teljesen lehetetlen külvárosi villamosjáraton először volt szerencsém hallani a nyitónóta Doomsayert, konkrétan az jutott eszembe: nem érdekel, hogy semmi újszerű nincs benne, ez akkor is ott van. Amit rendesen megcsinálnak, az akkor is rendesen megcsinált és élvezetes produkció marad, ha mellette ötezer más banda nyomul szinte teljesen azonos stílusban.
Márpedig a 2007-es Darkest Hour nóták jók. Nem mondom, hogy zseniálisan jók, de kétségtelenül ötletesebbek, szenvedélyesebbek, kerekebbek, mint az átlag, és ezt még akkor is muszáj értékelni, ha a csapat legendás méregfogaiból tényleg kihullott néhány az évek során. Valóban igaz, hogy már nem akarnak mindenkit legázolni, kibelezni és felnégyelni. Na és? Aki meghallgatja az 5 perc feletti Tunguskát, ami méltán ácsingózhat az amúgy nem túl hosszú lemez csúcsnótája címre, és nem homályosítja el a tekintetét valami hülye előítélet, az aligha mondhatja rá azt, hogy nincs benne a helyén minden hang. Ráadásul arról azért szó sincs, hogy popzenébe mentek volna át...
Igazából eszemben sincs ízekre cincálni ezt az anyagot, legyen elég annyi, hogy hibás hozzáállás mindenütt a zseniálisat és az etalont keresni. Mark Of The Judas tényleg csak egy volt, de itt is ütnek a riffek, bemozdítanak a tempók, ízesek a szólók (habár Kris Norris nem tartozik éppen az Alex Skolnick-féle ligába), fogósak, erősek a dalok. Talán öregszem, talán igénytelen vagyok, nem tudom, de nekem az esetek többségében nem kell ennél több.
Hozzászólások