Néhány héttel ezelőtt kaptam először hírt a Deadlands zenekarról, amikor egyik cimborám úgy harangozta be őket, mint Andy LaRocque, valamint a Michael Denner / Hank Shermann duó, azaz a Mercyful Fate legendás bárdistáinak közös bandáját. Aztán persze hamar kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs, azonban nevezettek valóban szerepelnek az Evilutionön, amelyet a Consfearacy torka, a Vicious Rumorsban is megfordult Brian O’Connor hozott össze néhány sokat próbált, ámde kevéssé ismert cimborájával.
A játék neve a Deadlands esetében természetesen sötét, komor, karcos US power metal, néhol kifejezetten a thrash és a power metal vékony határmezsgyéjén egyensúlyozva. Tüskés, barátságtalan, súlyos zene ez, amely annak ellenére is meglehetősen nehéz hallgatnivaló, hogy Brian torka valóban kiemelkedő. És bár néhány nagyívű dallam is született a csapat műhelyében, ezeket a fogósabb, befogadhatóbb részeket rendre ellensúlyozzák a kíméletlen riffelések, dallamtördelések és az előszeretettel alkalmazott üvöltések is. Eklatáns példája mindennek a Deadlands nóta, amelyben hiába hoz remek dallamokat O’Connor, a Nevermore-szerűen összetett zene mégis minden slágerességet kiöl a végeredményből. Mégis egyértelműen az emészthetőbb darabok közé tartozik, hiszen ha az ember elsőre hallja, van hol belekapaszkodni, nem úgy, mint például a nyitó Pandemic Genocide vagy a Gone Wrong esetében.
Szóval rendkívül sokat kell hallgatni az Evilutiont ahhoz, hogy kiigazodjunk a lemezanyagon, és a kezdeti ismerkedéskor talán pont a néhol meglepően dallamos szólók segítenek a legtöbbet. Michael J. Gardner és Kevin Rohr játékában ugyanúgy ott van Jeff Loomis, ahogy például Marty Friedman is, így szólómunkájuk a fogós, dallamos megoldásoktól a már-már disszonánsan elmebeteg gitárnyűvésekig terjed. Épp ezért egyáltalán nem mondhatjuk, hogy a vendégszólósokat felvonultató dalok bármilyen szinten is kiemelkednének a többi közül, már ami a gitármunkát illeti. Ennél nagyobb elismerés pedig aligha kell.
Persze nem csak a két hathúros villog, a Final Solution elején Steve Northam is elengedi ujjait a bőgő nyakán, majd egy rövidke, ám meglehetősen Mercyful Fate-ízű szóló érkezik. Igen, ez az a dal, melyben Hank Shermann, Mike Wead és Michael Denner – azaz a lemezen valaha szerepelt Mercyful Fate gitárosok mindegyike – egyaránt feltűnik, illetve villant egyet a King Diamond szólócsapatából ismert Andy LaRocque és a „civilben” a Dragonlordot erősítő Claudeous Creamer is. Vélhetően csak a poén miatt, de a refrének alatt egy tipikusan King Diamondot idéző falzett sikoly is megbújik a háttérben, illetve a nóta zárása is totál Mercyful Fate. Kult!
A soron következő She’s On Fire egyértelműen az Evilution legfogósabbja, ahol amellett, hogy a tempó is visszafogottabb, a dallamos szólók is oldják egy kicsit a zorkóságot. Más kérdés, hogy hiába ragadós kifejezetten a refrén, Brian borotvapengékkel gargalizáló torka miatt mégsem nevezhető könnyednek vagy slágeresnek a végeredmény. Az Asphyxiate The Masses aztán úgy indul, mint egy Rust In Peace korszakos Megadeth dal, de hamar átvált Forbiddenbe a dolog, így eléggé meglepődtem, amikor kiderült, hogy Glen Alvelais nem ebben a nótában vendégeskedik. Jó kis összetett dal, óriási O’Connor témákkal. Bár nem akkor, mikor eredetileg vártam, Alvelais mester aztán mégis felbukkan, méghozzá Steve Smyth-szal az oldalán, a meglehetősen Nevermore-ízű Path We’ve Chosenben. Brutális, súlyos ez a téma is, csakúgy, mint a még hátralévő három track mindegyike – a Legions Of the Damned különösen aprít –, a csapat tehát fikarcnyi pihenőt sem engedélyez az óvatlan hallgatónak. Bár összesen negyven percet sem tesz ki a lemezanyag, töménysége miatt a kevésbé edzett gyomrot alaposan meg is fekszi.
Nem mondom, hogy azonnal ráharaptam az Evilutionre, de néhány hallgatás után fokozatosan ráébredtem, hogy a brutális, súlyos felszín alatt kifejezetten jó dalok bújnak meg. Nevermore, Forbidden, Vicious Rumors, Testament fanoknak, meg úgy egyébként a riffelős, horzsoló power metal rajongóinak melegen ajánlott.
