Shock!

Hóhérkötél leng az éjben vészjóslón egy korhadt akasztófán. Ha ennyiből, és a zenekar nevéről (egyben a lemezanyag címéről) nem jössz rá kapásból, hogy milyen zenéről is lesz szó, akkor nem sok beszélgetnivalónk van egymással. Oké, két szót segíthetek még: Gaz Jennings, de ha így sem megy, akkor tényleg nem neked való ez a vidék!

A Cathedral egykori gitárosa (aki nem csak tehetséges muzsikus/dalszerző, hanem minden bizonnyal igen türelmes ember is, mivel ő volt az egyetlen, aki mindvégig kitartott a nem éppen könnyen kezelhetősége okán legendássá vált Lee Dorrian mellett) először olyanokat nyilatkozgatott, hogy a doom isteneknek emelt Katedrális leomlását követően visszavonul az aktív zenéléstől, majd persze gyorsan visszakozott: nem úgy van ám az, csak arra utalt, hogy innentől kezdve nem kell külön zenekar, elég lesz szólóban nyomni. Aztán végül csak leszervezett maga köré állandó társnak három belga fiatalt, és bár ma is projektnek hívja a Death Penaltyt, állítólag már nem zárja ki az aktív turnézást sem. Ja igen, a nevet a kultikus Witchfinder General bemutatkozó lemezéről nyúlta le, és ez sokat elmond az irányvonalról is. De közel sem mindent.

Ha röviden és tömören szeretném megragadni a lényeget, akkor azt mondanám, hogy Garry koma bizony pontosan ugyanarra az útra lépett rá, mint tavaly egy másik doom-ikon, Leif Edling az Avatariummal. Azaz korábbi zenekaránál jóval emészthetőbb zenét játszó, és ami nagyon fontos: egy varázslatos hanggal rendelkező énekesnővel a fronton bukkant fel a homályból, és hát hősünk pechje pontosan ez. Mármint, hogy ebben a kvázi túljátszott stílusban már annyira sem lehet friss, meglepetésszerű ez a játék, mint amennyire az Avatariumnak még talán esélye volt rá. Egészen bizonyos, hogy ha nem ismerném (és imádnám) Edling mester legutóbbi leszármazottját, jobban tetszene a Death Penalty is. Persze azért közel sem csontra ugyanaz a műsor, ez itten néhány fokkal fémesebb (és sajna kevésbé kreatív) muzsika, de még így is olyan érzésem van, mintha az északi femme fatale kicsit makrancosabb, nehezebben kezelhető húgával hozott volna össze a sors, aki jóval kevésbé bűbájos ugyan, ám még mindig különösebb megerőltetés nélkül vesz rá, hogy révetegen kövessem kísértetalakját pókhálós-csontvázas-elátkozott termeken keresztül, egészen a vár legmagasabb, örökre zárva tartott tornyába.

Michelle Nocon (ex-Serpentcult) hangja sem esik messze Jennie-Ann Smith kisasszonyétól, csak épp annyival karcosabb, és kevésbé fátyolos, mint amit maga a zene megkövetel. Ahol amott a hard rockos hatások érződnek, itt a '80-as évek heavy metalja üti fel csatakos ábrázatát. Amit például a Grotesque Horizon ultradoom (ezáltal igencsak beetető) intróját követően a tempós és sikolyokkal frankón telepakolt Howling At The Throne Of Decadence-ben, illetve a helyenként túlzás nélkül maidenesen galoppozó Eyes Of The Hereticben letesznek az asztalra, az bizony sokkal közelebb áll a klasszikus heavy metalhoz, mint Jennings bármely korábbi munkája. És hiába súlyosbodik be néhány kilóval a Golden Tides, az Into The Ivory Frost szürkületére bizony már nagyon kezdtem hiányolni azt a hamisítatlan Gaz-féle doom riffelést és az általa festett kripta-hangulatot, amit megszoktam és megszerettem korábbról. Még leginkább a már előzetesen is megismert Children Of The Night / Immortal By Your Hand kettős utal vissza az ős-Cathedral halálmadár zenéjére, illetve a tényleg hidegrázós The One That Dwells – nem csoda hát, hogy ezek is a kedvenceim. Ez utóbbi a visszafogott, szinte suttogó felvezetésből úgy robban be, majd finomodik vissza, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és bár máskor is élnek ezzel az eszközzel, itt sikerült legjobban megragadni a lényeget.

A főhős amúgy messze kimagaslik a hangszeresek mezőnyéből, azért szépen érezni, hogy Frederik Cosemans doboló, pláne Raf Meukens basszer csak háttérembernek kellettek, nem nagyon villognak, de nincs is rá alkalmuk (oké, Frederiknek azért akadnak izgalmasabb megmozdulásai). Egy bajom van még a dalokkal, és akkor elég is a fanyalgásból: néhol bizony nem ártott volna kicsit megnyesni őket, mert a záró Written By The Insane esetében például semmi nem indokolja, hogy majd kilenc percig nyújtsák-húzzák a mókát. A kevesebb már megint több lett volna.

Továbbra is imádom Jennings játékát, Nocon kisasszony személyében jó fogásra is akadt, de legközelebb nem ártana némileg nagyobb kreativitással nekiállni a daloknak. A gitárjáték most is füleket gyönyörködtető, becsülöm, hogy maximálisan megpróbál kilépni a Katedrális óriási árnyékából, mégsem érzem azt, hogy a Death Penalty valami bődületesen kimagaslana a tömegből. És csak azért sem fogom felhúzni a pontszámot a régi szép idők emlékére!