Shock!

A Delta nevű formáció nem közelebbről, mint Chiléből küldi zenés üdvözletét mindazoknak, akik érdeklődnek változatos, de leginkább neoklasszikus skatulyába gyömöszölhető metaljuk iránt. A fiatal csapat bemutatkozó, hetven percnyi muzsikát tartalmazó albuma rögvest egy hosszú, több címmel ellátott bevezetővel indul.

Ennek első részében tüstént gitárszólót kapunk a fülünkbe. De addig jó nekünk, míg kizárólag a gityó cifrázza, ugyanis az utána beköszönő hangzásban nincs sok köszönet. Rémületesen üresen és laposan kongó pergő, elcseszetten kevert ének. Nem is tudom, ez most szándékosan effektelődött torzzá, vagy sem... Kár, mert egyébként a hat fiatalember lelkesen teper. A The Truth-ban sajnálatosan kihangsúlyozódik, hogy a Felipe del Valle által felénekelt cucc véletlenül sem képezi részét a hangszeres muzsikának. Mintha mérföldekkel távolabb, egy barlangüreg mélyén vették volna fel. Úgy elválik társai munkájától, mintha köszönőviszonyban sem lennének.

Abszolút amatőrség azoknak a részéről, akik az egészet keverték. És újfent kár, ugyanis a zene nem lenne rossz.
A neoklasszikus műfajba kifejezetten beilleszthető nóták kizárólag a gáz sound miatt nem jönnek át kellőképp. Zavaros katyvasz az egész, holott a srácok időnként villantanak is. Virtuózkodó gitárszólók csilingelnek, dolgoznak a billentyűk, munnyog a basszus és a nóták is tisztességgel össze vannak rakva. Felipe, aki alaphelyzetben épkézláb módon énekel, időnként szeret vonyítani párat, de rosszabbat is hallottam már.

A címadó Apollyon is Free a sikolyok és a megszólalás ellenére is megállja a helyét. Szintén kellemessé sikeredett az Infinite Sadness. Kicsit elvontabb, progos színezetű vonalat képvisel az instrumentális Enigma. Romantikus-szép, ugyanakkor drámai hangulatú zongorajátékkal indít az Encheiresin Naturae, melyben operásan szoprán hangú hölgy, valamint szintén operás úr vendégénekel nekünk. Lírai duett, melyhez mindvégig kizárólag a zongora szolgáltat érzékeny aláfestést. Különleges darab.

A Face the World folytatja az agyaskodó ösvény taposását - olyannyira, hogy még az Enigmánál is jóval lilábbra sikeredett. Ha a cinek sisegésétől nem esnének le a füleim, többször is meghallgatnám... Ismét begyorsít és "visszaegyszerűsödik" a Fly Away, majd a Two Faces tovább fokozza a tempót és pompás, kirobbanóan dinamikus, progos-instrumentális nótaként döngöl végig rajtunk.

Az albumot záró, vájtnál is vájtabb fülű pácienseknek szóló Schizophrenia ismét a zongorát helyezi előtérbe. Sokszínű, változatos - skizofrén... - hangulatú szerzemény, de szívből csak azoknak ajánlhatom, akik nem rémülnek a Bartók-féle kompozícióktól...

Szívem szerint két pontszámot adnék: egyet a zenei teljesítményre, egyet pedig a hangzásra. Mert míg az előbbi korrektnek, sőt, helyenként kifejezetten jónak nevezhető, az utóbbi nagy mértékben lerontja az összképet. Az azonban mindenképp dicsérendő, hogy Chilében olyan fiatal arcok tevékenykednek, akik efféle zenei stílust képviselnek.