Shock!

A győri zenekar negyedik albuma ékes példája annak, hogy napjainkban már tökéletesen felesleges nyugati stúdiókra, illetve hangmérnökökre, producerekre ácsingózni ahhoz, hogy eurokonform módon szólaljon meg egy magyar album.

Az albumot indító, menetelős középtempóban fogant Locked In ugyanis kapásból jobban szól, mint az első három anyag együttvéve; engem Andy Sneap dolgaira emlékeztet a dal mélyre hangolt, egyszerre tiszta, fémes és dinamikus soundja, és ez nagyjából megáll a többi szerzemény esetében is.

Változás azonban nem csak a megszólalás, hanem a muzsika frontján is történt, még ha nem is világrengető léptékekben. Míg az első két album egyértelműen a Gamma Ray-féle speedelős-germános eurometal irányvonal mellett tört lándzsát, addig a Hellforged esetében már érezhető volt a törekvés egyfajta szikárabb, riffelősebb power vonulat beemelésére is.

Az új korong tulajdonképpen ezt az irányt fejlesztette tovább, az eddigi legváltozatosabb Demonlord művet eredményezve. Ha a korai munkák milyenségének ecsetelésében a Gamma Ray lehet a sorvezető, addig az Only The Dead Are Safe esetén talán a power metalosabb, szikárabb oldalát mutató Rage lehetne a megfelelő összehasonlítási alap. Egyrészt a bőgős/vokalista Jurásek Balázs dallamformálása is sok helyen idézi Peavy mestert, másrészt meg jó pár riffesebb power szerzemény is a Rage-re hajaz, a megközelítés szempontjából legalábbis. Van azért finoman Priestes húzású darab is (Bastard's Song), vagy éppen – bevallottan – Motörhead ihletésű pörgés (Get Out Of The Rock), meg persze a korábban megismert speedes eurometal is képviselteti magát.

A képet tovább színesíti néhány érdekes hangszerelési megoldás (állat hegedűszóló a Buffet Rockban, vagy helyenként felcsendülő csembaló), és a tempók is kellőképpen változatosak, tulajdonképpen a korong egészén. Mindenképpen említést érdemel Világi Zoli húzós, fifikás, de nem túlpörgetett dobolása, valamint a Nagy András/Kovács Gábor gitárduó ízes szólómunkája (a magam részéről jól is esett volna, ha több hosszabb, kifejtősebb szólót eresztenek el). Balázs a korai időkhöz képest némileg lejjebb transzportálta a hangját, érezhetően figyelembe vette a saját korlátait, és ez jól is van így.

Ezzel együtt az ő énekteljesítménye az, ami még csiszolásra szorulna: vannak klasszul elkapott dolgai (Let The Demon Out, Don't Care például), de több helyen is valahogy túl fojtott, vagy éppen túlzottan rekesztett a hangja. Ez leginkább a Kill Your Memory című power balladában ütközik ki, ide mindenképpen tisztább, szárnyalóbb vokalizálás passzolt volna. Nem valami hőstenori teljesítményre gondolok persze, inkább valami olyasmire, mint ahogy az alapból szintén nem egy világrengető orgánummal rendelkező Kai Hansen használja az adottságait. Ezen azért még dolgozni kellene.

A bő háromnegyed órás, 12 dalos lemez mindenesetre van annyira erős és változatos zeneileg, valamint produkció tekintetében, hogy jó szívvel ajánljam – és nem csak azoknak, akik eddig is a csapat barátai voltak. Február 25-én a Sonata Arctica és a Labyrinth vendégeiként játszanak Nagy Andrisék, és lesznek további koncertek is, úgyhogy érdemes résen lenni az efféle zenék híveinek. Igazság szerint napok óta ingadozom a hét és a nyolc pont között – legyen tehát a végeredmény a kettő átlaga.