Shock!

Nem örültem, amikor Derek Sherinian 1994 év végén bekerült a Dream Theaterbe: úgy éreztem, hogy a csapat szellemiségétől lélekben olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem szerettem azt a stílust sem, amit hozzátett a vele készült anyagokhoz, úgyhogy óriási megkönnyebbüléssel fogadtam 1999-es eltávolítását az Álomszínház kötelékéből. Azóta elég sok víz lefolyt a Dunán, szólólemezei lévén Sherinian az egyik legkedvesebb billentyűsömmé vált, kinek vagány játékát a Wakeman- és Emerson-féle korszakos zsenik munkáihoz szeretem hasonlítani. Mondhatni, változnak az idők, és én is változom.

Derek szólómunkássága a 2004-es Mythology lemezzel talált be nálam igazán, és máig az a kedvenc anyagom tőle, viszont az is kijelenthető, hogy minden egyes albuma roppant komoly, magas színvonalú muzsikát rejt, melyek új színeket hoztak a fúziós progresszív rock és metál világába. Noha Derek a 2010-es évekre parkolópályára tette szólókarrierjét és inkább zenekarosdival – előbb a Black Country Communion, majd a Sons Of Apollo tagjaként – töltötte idejét, hallhatóan nem esett nehezére visszazökkenni a régi kerékvágásba: a The Phoenix szinte ott folytatódik, ahol a 2011-es Oceana lecsengett.

A hangsúlyok ezúttal is ugyanott találhatók, ahol eddig, tehát Simon Phillips első pergőhangból felismerhető, ultrazseniális ütemein, a nagynevű vendéggitárosok eszméletlen szólóin, meg nyilván a jellegzetes hangszíneken megszólaló billentyűs témákon, amelyek keretbe foglalják a nagy virtuózkodást. Persze, ahogy mondani szoktuk, mindez semmit nem érne, ha nem lennének dalok, melyek értelmet adnak a hanghalmozásnak. Derek nagy erénye, hogy képes olyan dalszerkezeteket ácsolni, melyek megfelelő platformot nyújtanak ahhoz, hogy hangokkal feldíszítve emlékezetesek maradjanak, illetve mind ő, mind pedig kollégái ügyelnek arra, hogy a zeneiség a dalközpontúság szempontjából se szenvedjen csorbát.

Ezen az új lemezen is is nyolc olyan, egymástól jól elkülönülő, ugyanakkor koherens egységet mutató dal szerepel, melyek bármelyikét képes elraktározni az ember feje. A mindig gitáros aggyal gondolkodó és úgy is játszó Sherinian a legmeghatározóbb hangszínével indítja az anyagot és egyben a címadó dalt, ami egy meglepően egyenes téma a Van Halen-iskolából (Hot For Teacher, ugyebár). A basszusgitárt kezelő Billy Sheehan számára biztos nem lehetett ismeretlen a terep, a korai Mr. Big-lemezeken ő is előszeretettel írt ilyesmiket. A tökös prog & roll persze hasonlóan jókora golyókkal rendelkező gitározást kívánt, amit Zakk Wylde hiánytalanul le is szállított. Habár Zakk számomra az elmúlt huszonöt év egyik legunalmasabb gitárhősévé vált, itt azért megmutatta, hogy van még benne spiritusz. A folytatás törvényszerűen árnyaltabb, mi több, talán még inkább merít a '70-es évek klasszikus fúziós progrockjából, mint elődei. A második Empyrean Sky a Hammond orgonával és Bumblefoot Allan Holdsworth-típusú gitározásával éppúgy ebbe az irányba mutat, mint a Steve Vai közreműködésével készült Clouds Of Ganymede, ami a kedvencem a korongon, és felépítését tekintve teljesen egyértelműen merít a UK In The Dead Of Night című alapvetéséből. Ugyancsak imádnivaló a jazzesre vett Dragonfly, amiben Derek a hangversenyzongorát állítja gyújtópontba. Hatalmas kettősöket tolnak itt Simon Phillipsszel, de az a tűz nyűgöz le igazán, ami a fekete-fehér klaviatúrából árad.

A Temple Of Helios perceiben megint csak a '70-es évek progrockja fuzionál modernebb törekvésekkel, ebben szintén Bumblefoot Derek játszótársa. A lemez egyetlen énekes darabja egy Buddy Miles-klasszikus, a Them Changes feldolgozása, amit Joe Bonamassa interpretál alázatos, hagyományőrző módon. Derek anno a pályája kezdetén turnézott Buddy Milesszal, valószínűleg ez is szerepet játszhatott a dal kiválasztásakor, de jól is illeszkedik a többi tétel közé, egyáltalán nem lóg ki stílusilag. A végén az Octopus Pedigree ismét amolyan progmetálba oltott Allan Holdsworth, de tényleg már csak annak lehet meglepő, aki nem ismeri Dereket és Bumblefootot. Az utolsóként elhangzó Pesadelo a leginkább metálos megfogalmazású darab, melyen Kiko Loureiro hagyta ott a keze nyomát: az egzotikus brazil bossa novát és flamenco-dallamokat egyaránt felvillantó zeneszám érdekfeszítő hét perce a lemez kiváló lezárása.

Mindent összevetve ez megint egy olyan instrumentális anyag Sheriniantől, amibe nem nagyon lehet belekötni. Emlékezetesek a dalai, kiváló a hangzása, minden pillanatából árad a stílusosság. Ennél többre nem nagyon lehet szükség ebben a műfajban.