A franciákról úgy általában véve rengeteg sztereotípia létezik, melyeknek természetesen a fele se nevezhető reálisnak, annyi azonban biztosan elmondható róluk, hogy nem kifejezetten a kemény zenék hívei. Bár James Hetfield jó kis amerikai akcentusával évente egyszer elordítja magát Párizs valamelyik arénájában, hogy „Baonzsu!", és szökőévente egyszer fel is tűnik valamelyik idilli, déli kis falvacskából egy valamirevaló rockcsapat, fémzenei berkekben a francia származás nem jelent semmi garanciát a minőségre.
Ám minő véletlen, 1996 ugyanis épp szökőév volt, s ennek megfelelően meg is jelent a színen egy muzsikusbrigád, mely bedurvított Edith Piaf rockhimnuszok helyett károgós black metal hegesztésével kezdett, majd idővel fokozatosan tért át a vérhányós, de dallamos death metalra.
Igen, ez a Destinity és semmi franciás nincs a zenéjükben. Sokkal több viszont a modernizált, komplex megközelítésű riffözön, valamint az intenzív kétlábgépes darálás. Bevallom, a borító kissé meg is tévesztett, minek nyomán valami álkeménykedős, sanzonmotívumokkal idegeket borzoló förtelemre számítottam, a nyitó My Senseless Theory deathcore-ba hajló, thrashesen energikus riffelgetéseit hallva viszont egy szempillantás alatt kisimult a homlokom. Már ennél a dalnál hallható, hogy a srácok nem kívánják megújítani az extrém muzsikák világát, csupán jól szeretnék magukat érezni. Semmi görcsölés, semmi erőfitogtatás vagy céltalan témahalmozás, csak a már jól bevált recept szerinti dallamos zúzás.
Mick, a vokalista ennek megfelelően bömböl a verzéknél, majd a refrént tiszta énekkel hozza, amit ugye nem itt hallunk először, de nem is utoljára. A franciák zenei forradalmon kívül gyakorlatilag mindenféle forradalom kirobbantására képesek, épp ezért is lepődtem meg a Destinity gitárpárosának teljesítményén. Ponce és Zephiros nem emlegethető együtt egy Michael Amott/Bill Steer párossal, de még így is a némileg felhigított death metal – azaz deathcore – gitárosainak krémjéhez tartoznak. Elég csak a Murder Within gyűlölettel telve viharzó riffjeit meghallgatni, vagy figyelni a Thing I Will Never Feel témáira, melyek a dalfolyam hangulatváltozásaihoz igazodva törés nélkül, okosan változtatnak tempójukon és intenzitásukon.
A lemez felénél aztán érdekes dolog történik: a Slayer-ízű, A Thousand Falling Skies utolsó egy percében elhalkul a dara és egy roppant hangulatos, fenyegető aurájú nagyzenekari betéttel ér véget a dal. Ilyesmit hasonló stílusban mozgó csapattól még nem nagyon lehetett tapasztalni, főképp ilyen színvonalasan kivitelezve. A Dimmunál fordulnak elő hasonlóan remek szimfonikus betétek, de természetesen ott jóval nagyobb szerepet kapnak. Az album változatosságán mindenesetre nagyon sokat dob ez a díszítés. Hasonló bontakozik ki az Inhuman Corrosive Report középrészében is, de itt már a szimfonikus tétel egybeolvad a tényleges szerzeménnyel. S ha már a zenei színesítésnél tartunk, Morteüs dobos/billentyűs samplerezése mindegyik dalban helyet kap, legfőképp a refrének izgalmasabbakká tételeként, dobjátékára pedig szintúgy nem lehet panasz, David basszusgitárossal igen feszes alapot szolgáltatnak. Itt kell még szót ejteni a rendkívül erőteljes hangzásról is, mely ugyanakkor a basszusgitáron kívül minden más hangszert előtérbe helyez.
Kellemes meglepetést okozott az ötödik Destinity lemez, a nyilvánvaló hangszeres tudáson és a stílus tökéletes ismeretén túl a csapat legnagyobb erénye a változatosságra való törekvés, mellyel sikerült is, az átlagos reszelés+dallam formulán túl valamelyest többet nyújtaniuk, mint az átlag death/thrash brigádok.
