Néhány hete Szilvi átdobott egy linket mindössze annyi kommentárral, hogy „Rusika" (alias Russell Allen). Alapító főszerkesztőnk helyesen tudja rólam (de azt hiszem, ezzel ő maga is pontosan így van az utóbbi időben), hogy ez afféle varázsszó, hiszen nekem a The Divine Wings Of Tragedy óta többé-kevésbé az is elég volna, ha a Symphony X torka egy lemezen keresztül hamburgerrecepteket olvasna fel monoton hangon, valószínűleg akkor is rákattannék. Komolyra fordítva a szót: biztos, hogy Russell Allentől még nem hallottam rossz teljesítményt (átlagosat sem nagyon), de ami az ő zseniális adottságainál és egyéni teljesítményénél is fontosabb, hogy neve garancia a minőségre, akár saját zenekaráról, különböző projektjeiről, akár pedig ezernyi vendégszerepléséről van szó.
Talán igazságtalan dolog, hogy a DGM friss lemezének ismertetését egy egész bekezdésnyi Allen istenítéssel kezdem, de lehet, hogy még a Momentum album is simán elkerülte volna a figyelmemet, ha nem az említett kommentárral kapom kézhez az anyagot. Nem is értem, hogy nem botlottam eddig bele az olasz banda korábbi lemezeibe, mert ez ezer százalékig az én zeném, ráadásul nem is ma kezdték az ipart! A lényeg, hogy elég volt kábé egy percet meghallgatnom a Momentum első – Allen főszereplésével elkészült – nótájából (Reason), és azonnal a zene rabjává és a zenekar rajongójává váltam. Minden túlzás nélkül. Olyan döbbenetes erővel párosul az általam annyira imádott dallamvilág, nem is beszélve a hatalmas hangszeres teljesítményekről, hogy ha akartam, sem tudtam volna menekülni előle!
Rögtön hallatszik, hogy nem a világ legeredetibb zenéjével van dolgunk: a srácok nyilvánvalóan szigorú Symphony X diétán élhettek viszonylag hosszú ideig, néhány nótában bizony nettó újrahasznosításról beszélhetünk, különösen az Overload szólója megmosolyogtató (mindamellett persze, hogy technikailag ez is nagyon ott van). De általában is elmondható, hogy a gitár- és billentyű szólók úgy 91,7 százaléka olyan, mintha kiadatlan Romeo / Pinella szerzeményeket hallgatnánk. A dallamvezetéstől a különböző arpeggiokon/tappingeken át a soundig megtévesztő a hasonlóság, de ugyanígy nagyon tipikus a Void végén elejtett zongoratéma is. Oké, néhány helyen, például a Repay szólójában inkább John Petrucci szelleme lengi körül a helyiséget, de meglehetősen igényes és fület gyönyörködtető formában.
Most, hogy a lemez legfőbb negatívumát – bár SX-fanatikusként még ezt sem nevezném egyértelmű negatívumnak... – alaposan kielemeztem, muszáj igazságot szolgáltatnom a lemeznek, ugyanis egytől egyig hatalmas nóták sorakoznak rajta. A már említett Reasonnel persze rögtön iszonyú magasra helyezik a mércét, és már itt attól féltem, hogy ellőtték az összes puskaporukat, de szerencsére nem. Tény, hogy a nyitás a lemez legerősebb szerzeménye (a klipje is egyszerű, de nagyon hangulatos), de ennek egyik fő oka inkább Allen központi szerepe. Az azt követő tíz szerzemény talán csak egy leheletnyivel kevésbé kiemelkedő, de lapos, érdektelen dal egy sincs. Az sem volna igazságos a részemről, ha szimpla Symphony X kópiabandaként jellemezném a DGM-et. Egyrészt a SX-nél jóval erőteljesebben jelennek meg bizonyos nótákban az európai heavy metal gyökerek: sok helyen például a Magnus Karlsson-féle Allen / Lande lemezek világa villan be. (Mit nem adnék, ha Jorn a dögunalmas szólólemezei helyett valami ilyesmi muzsikát nyomna!) Sőt , ami még ennél is izgalmasabbá teszi az összképet: sok klasszikus hard rock/AOR hatást is hallani vélek, halld például a Trust gigadallamos refrénjét. A DGM-re ugyanakkor nem jellemzőek azok az epikus-monumentális szerzemények, amik Romeóéknál mindig is olyan meghatározóak voltak. Itt lényegében az összes dal megmarad a hagyományos szerkezetek világában és az öt-hat perc körüli tartományban. Nem igazán látom értelmét egy-egy számot kiemelni, ahogy írtam, tényleg mindegyik remek, mívesen kidolgozott, tele hatalmas szólókkal, dallamokkal, kórusokkal, harapós riffekkel. Utóbbit tekintve egyértelműen a Jorn Viggo Lofstad vendégszereplésével elővezetett Chaos viszi el a pálmát, amelynek súlyos power riffje remek kontrasztot képez a lemez egyik legdallamosabb refrénjével.
A hangszeres teljesítmények mellett muszáj külön méltatni az általam eddig ismeretlen Mark Basile kiemelkedő alakítását. Orgánuma sokkal inkább rokon például a Vanden Plas-torok Andy Kuntzéval, esetleg Jorn Landééval, mint Russell Allenével, de ezernyi hangszínével, óriási hangterjedelmével remek magabiztossággal sáfárkodik, tényleg élményszámba megy minden sora. (Extra bónusz, hogy az olasz énekesek esetében gyakran zavaró akcentusnak itt szerencsére nyoma sincs.) Most, hogy visszaástam a zenekar történetében, és meghallgattam nyolc sorlemezből álló teljes életművüket, egyértelműen kijelenthető: Basile remek választás volt. Titta Tani sem volt éppen rossz énekes, de Mark személyében igazi kincsre tett szert a banda (és a progpower rajongók népes tábora).
Ugyanez igaz egyébként a zenekar teljesítményére is. Nem rosszak a régi lemezeik sem, de ha az utolsó két, immár Basilével készült lemezük, különösen a Momentum és a korábbi alkotásaik közti klasszis-különbséget zongorázni tudnám, akkor Michael Pinella helye a Symphony X-ben igencsak ingataggá válna. A folyamatos tagcserék után mostanra érett össze ez az immár remélhetőleg stabil tagság, és ez mind a dalok minőségén, mind a lemez hangzásán egyértelműen megmutatkozik.
Nem is tudok igazán mit mondani azon kívül, hogy az utóbbi hetekben messze a Momentumot pörgettem legtöbbet, és egész biztosan bérelt helye lesz az év végi listámon. Ha egy fokkal még eredetibbek is lennének, akkor a dalok minősége és a hangszeres teljesítmények alapján simán bevágnám nekik a maximumot, így viszont egyezzünk ki egy átlagosnál jóval erősebb nyolcasban. Vagyis 8,5-ben.
Hozzászólások