Shock!

Tény, hogy nem egy rajongók százezrei által feltétel nélkül imádott, és minden fórumon könnyes szemmel, masszív bezzegezés közepette egekig magasztalt, elsővonalas alapcsapat, akiknek minden fingását masszív hozsannázás kíséri, de azért a Diamond Head egész jó elkaristol mostanában. Ráadásul a csapat főnöke, Brian Tatler az a fajta zenész, akinek legalább vannak cégei vagy egyéb befektetései, illetve józan esze, így vezetésével a szűkösebb időszakokat is túlélte a csapat, mely nélkül – ezerszer leírtuk már mi is – még a Metallica sem lenne az, ami.

Ez a mostani másodvirágzás egyértelműen Rasmus Bom Andersen énekes leigazolásával, és a 2016-os definitív, szimplán csak Diamond Headre keresztelt nagylemezzel indult. Tatlernek pedig teljesen igaza van akkor, amikor az interjúkban azt mondja, hogy akkor a mára alapvető klasszikussá avanzsált debüt, az 1980-as Lightning To The Nations felfrissített, 21. századi verzióját akarták megalkotni. A legutóbbi anyag egy egyenes vonalú, fülbe ragadó dallamokkal és a klasszikus DH-ízvilágot maradéktalanul hozó riffeléssel azonnal ható cucc volt. Tatlernek meg persze akkor is igaza van, amikor az idei lemezt ezzel szemben egy összetettebb, árnyaltabb lemezként írja le, a The Coffin Train ugyanis pontosan ilyen, azaz sokkal inkább Borrowed Time, mint Lightning.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a fentebb írt összetevők közül bármi is hiányozna róla, mindössze csak arról van szó, hogy míg az előző korong elsőre rabul ejtett, a The Coffin Trainnek kell pár hallgatás, mire felfedi igazi erejét. Slágerek azért persze akadnak most is: a nyitó Belly Of The Beast vagy a The Messenger például karakterük alapján simán odatehetők a debüt dalai mellé, a harmadikként érkező, lassan hömpölygő, borús címadó viszont már egészen más. A hat perc feletti dal elsőre még elmegy az ember mellett, de aztán a további hallgatásokkor egyre jobban beszippant hipnotikusan hullámzó riffelésével és egyedi hangulatával, mígnem kénytelen leszel elismerni, hogy ez talán a lemez legerősebb tétele. A Shades Of Death tovább folytatja ezt a vonalat, de folyamatosan építkezve teljes karakterváltozáson esik át a végére, majd jön a másik csúcspont, a két tételes Sleeper, ami vastag, rétegzett vokáljaival és a háttérben hallható vonósokkal tényleg igazi mestermű. A Death By Designnal jólesően térünk vissza a direktebb vonalhoz, de a Serrated Love-val ismét epikus irányba fordulunk és lemez végéig már ez is marad az uralkodó.

Kissé más megközelítésű anyag a The Coffin Train, mint elődje volt, minőségben azonban fikarcnyival sem marad el mögötte. Több odafigyelés és idő kell hozzá, ha azonban hajlandó vagy mindezt belefektetni, akkor a válasz egyértelmű lesz számodra is: a Diamond Head megint csak simán megugrotta a lécet.