Shock!

Habár Wendy Dióra sokan kígyót-békát kiabálnak az utóbbi hónapokban, mondván, hogy pénzt akar csinálni Ronnie James Dio halálából, én nem osztom ezeket a vélekedéseket. Most komolyan, talán jobb lenne, ha senki sem gondozná minden idők egyik leghatalmasabb rockénekesének hagyatékát? Amíg nem jelennek meg a DIO logo alatt vállalhatatlan tartalmú, tényleg teljesen nyilvánvalóan csakis pénzhajhászás céljából gründolt kiadványok, szerintem inkább örülni kellene annak, hogy előkerülnek a fiókból olyan dolgok is, amiket eddig nem hallhattunk. Ha már egyszer szegény Ronnie életében nem jelenhettek meg... Másrészt legyünk őszinték legalább egyszer az életben: manapság lassan már múzeumban kellene mutogatni azokat, akik boltban, drága pénzért vásárolnak meg egy dupla koncertlemezt. Dio feleségeként és menedzsereként Wendynek eddig is volt mit a tejbe aprítania, és aligha ettől az albumtól hízik majd triplájára az a bizonyos bankszámla.

A fiatalabbaknak ma már talán nem mond sokat a Monsters Of Rock márkanév, az idősebbek azonban tudják, hogy a '90-es évek közepéig a doningtoni rendezvény számított a metalfesztek alfájának és omegájának. Aki itt felléphetett, az tényező volt, és maguk a zenekarok is roppant büszkén emlegették itteni koncertjeiket. Az eseményt néha gigantikus fesztiválturnévá is bővítették (1991-ben Budapesten is összejött egy állomás, ez volt az a bizonyos népstadionos monstre buli az AC/DC-vel, a Metallicával, a Mötley Crüe-vel és a Queensryche-ékkal), aztán 1996 után már nem rendezték meg többet. Mai utódjának talán a szintén doningtoni Download tekinthető, a Monsters Of Rockhoz fogható nimbusza azonban annak sincs. Nos, ahogy neve is mutatja, a DIO At Donington Ronnie szólóbandájának két itteni fellépését tartalmazza, méghozzá a teljes 1983-as és 1987-es koncertek eredeti BBC-s felvételeit. Tény, hogy se szeri, se száma a hivatalos és nem hivatalos DIO élő lemezeknek, de ilyen alapos élő anyagot eddig még talán sosem kaptunk a zenekar hőskorszakából...

1983-ban a klasszikus heavy metal éppen csúcskorszakát élte, így aztán Ronnie és társai sem vallhattak szégyent az augusztus 20-án tartott fesztiválon. Mivel a Holy Diver album mindössze három hónappal korábban jelent meg, a DIO a frontember Rainbow- és Black Sabbath-múltja ellenére is csupán másodikként léphetett színpadra a műsornyitó Diamond Head után (az azévi headliner a Whitesnake volt, de fellépett még Meat Loaf, a ZZ Top és a Twisted Sister is). Mondanom sem kell, a két felvétel közül ez a bizsergetőbb, hiszen minden hangján elképesztő bizonyítási vágy érződik, azonban mentes mindenféle görcstől. Arról nem is beszélve, hogy vitán felül ez volt a banda legerősebb felállása Vivian Campbell gitárossal, Jimmy Bain basszusgitárossal, Vinny Appice dobossal és Claude Schnell billentyűssel...

A csapat programja nem rejt óriási meglepetéseket, a Holy Diver legütősebb koncertdalai (Stand Up And Shout, Straight To The Heart, Rainbow In The Dark, címadó) szerepelnek itt vegyesen pár Rainbow és Sabbath klasszikussal, az a forma azonban egyenesen lehengerlő, ahogy előadják ezeket a kivétel nélkül óriási nótákat. A rockzene klasszikus korszakát idézi, ahogy a csapat egymásból kibontogatva, össze-vissza úsztatva kapja elő az egyes részleteket, bár nyilván a rövid műsoridő szülte kényszer is belejátszott abba, hogy a Stargazer és a Starstruck csupán kis ízelítő erejéig szerepelnek. A Children Of The Sea, a monstre Heaven And Hell és a Man On The Silver Mountain azonban mindenért kárpótolnak. Dio hangja persze fantasztikus, de ezen nincs mit csodálkozni, így sokkal inkább arra kaptam fel a fejemet már sokadszor, mennyire kivételes párost is alkottak ők ketten Vivian Campbell-lel. A gitáros szikrázik az egész felvételen: a legpatinásabb Blackmore és Iommi szólókat is borzongatóan hozza, bennük van az eredeti verziók minden értéke, ám mégis a saját képére formálta őket. Igazából nem csodálom, hogy manapság már ő is úgy érzi: nincs elég tere kibontakozni a Def Leppardban... Ugyanakkor tény, hogy önszántából hagyta ott Diót a Sacred Heart lemez után, hogy aztán elmenjen turnés másodhegedűsnek a Whitesnake-be, szóval különösebben nem teszi szimpatikussá ez a mostani rinyálás, mint ahogy az sem, hogy Ozzy mellett gyakorlatilag ő az egyetlen ember a rockszakmában, aki állandóan rosszakat nyilatkozott Ronnie-ról. Ez a koncertfelvétel azonban perfekt, és pontosan hallatszik belőle, miért tudta az énekes harmadszorra, a Rainbow és a Sabbath után szólóban is maga alá gyűrni a világot a DIO élén.

1987-ben már más idők jártak, és ez az augusztus 22-ei fesztivál felállásából is egyértelműen lejött: Dio a karrierje csúcsán álló főzenekar, a Slippery When Wet korszakos Bon Jovi, illetve a Metallica – Anthrax thrasherkombó közé ékelődve lépett fel a Monsters Of Rock azévi speciális meghívottjaként, az eseményt pedig a Cinderella és a W.A.S.P. nyitotta. Magyarán szólva ezek az évek már nem a tradicionális heavy metalról szóltak, maga a DIO is leszállóágba lépett, ráadásul a fesztivál igazi mélyvizet jelentett a banda számára: itt játszottak először élőben az új gitárossal, Craig Goldyval, aki az alig egy hónappal korábban kiadott Dream Evil albumon debütált Campbell helyén. Anélkül, hogy bárkit is bántani akarnék, ezen a felvételen is egyértelműen hallatszik a különbség Vivian és Craig között, méghozzá nem éppen az utóbbi javára. Goldy korrekt gitáros, kissé szögletes, sarkos játéka azonban semmilyen szempontból nem mérhető Campbelléhez, ez bárki számára egyből nyilvánvaló lesz, aki egymás után hallgatja meg a két koncert anyagát. Ettől függetlenül persze a Dream Evil egy jó album volt, ráadásul hivatalos DIO koncertlemezen még sosem jelent meg róla semmi, szóval csakis kellemes szájízzel tudom hallgatni a címadó dalt, a Naked In The Raint és az All The Fools Sailed Awayt, pláne egy ilyen jó hangulatú felvételen. Az pedig abszolút pozitívum, hogy a két koncertanyag között nincs igazán nagy átfedés – mindössze öt dal –, vagyis itt kapunk The Last In Line-t és Rock'N'Roll Childrent is, a klasszikusok közül pedig a '83-as bulival ellentétben nyomták a Long Live Rock'N'Rollt meg a Neon Knights-ot is. Utóbbi nálam bármit elvisz a hátán, így aztán megfogadtam, hogy még akkor sem fogok fanyalogni, ha egyébként végig feltűnő, mennyire nem érzi át Goldy az Iommi szólókat. És persze az sem gyenge éppen, ahogy kábé 80 ezer ember üvölti Dio vezényletével, hogy long live rock'n'roll...

A lemezek tisztán, erőteljesen szólnak, vagyis tényleg nem tudok mibe belekötni, és nem is akarok: a DIO At Donington abszolút méltó Ronnie James Dio páratlan pályafutásához és emlékéhez, ráadásul hivatalosan még sosem jelent meg teljes DIO koncertanyag Viviannel vagy Craiggel, szóval még ezen a téren is megáll a lábán a dolog. Fanatikusoknak kötelező, de ha véletlenül nem ismered az énekes munkásságát, akkor akár ismerkedéshez is tökéletes.