2003 után újra van friss Disfear lemez. Csupasz, nyers, brutális. És jó. Asszem, ezzel minden fontos dolgot el is mondtam a Live The Stormról, a többi már csak körítés lesz. Mert a cirka '89 óta létező svéd zajbrigád zenéjén tényleg nincs túl sok ragozni való.
Hívjuk bár hardcore/punk-nak, vagy – ha krónikusan vonzódunk a semmitmondó, hülye skatulyákhoz – D-beatnek a korongon található muzsikát, a lényeg úgyis az, hogy itt bizony egy elbrutalizált Motörheadet, vagy – más oldalról nézve a dolgot – egy némileg fémesített Discharge-ot hallunk. Így volt ez persze korábban is, de a lényeg talán mostanra tisztult le leginkább.
Igaz, a nagy változás már a megelőző Misanthropic Generation előtt végbement: az ezredforduló tájékán lelépő Jeppe Lerjerud helyére nem kisebb ordibátor került, mint a jó öreg Tompa, vagyis Tomas Lindberg (aki ugye kábé huszonnégy helyről, de azért leginkább az At The Gates-ből kell, hogy ismerős legyen). Nem csoda hát, hogy a Misanthropic lett a csapat legsikeresebb lemeze, elsöprő dinamizmusukról pedig 2004 magasságában mi magyarok is meggyőződhettünk. Akkoriban történt, hogy egy másik jól ismert svéd metalfej is csatlakozott a hadhoz: minden idők legjobb death 'n' roll bandájából Uffe Cederlund. Betagozódása nem lehetett túl nehéz, az Entombed esetében szinte ugyanerről a tufa zenéről van szó, maximum itt a death hatások helyett hardcore hallatszik. Mindenesetre két gitárral jobban megdörren ez a szónikus vihar, szó se róla.
Nézzük a száraz tényeket: a Live The Storm tíz számot tartalmaz, ezek - a záró Phantom kivételével, de erről majd később – három-négypercesek, amiből a matek szakosok már biztos ki is számolták, hogy maga a lemez sem hosszabb harmincöt percnél. A tempó a gyorstól a gyorsabbon át a leggyorsabbig terjed, ami miatt a változatos jelző talán nem a legtalálóbb Björn Peterssonékra, de hát mit csináljanak, nem nagyon akarnak ők mást játszani, ráadásul ez is áll jól nekik. Mivel Tompa barátunk énektémái soha nem izgalmasságukról (inkább zsigeri őserejükről) voltak híresek, elsőre mondjuk tényleg olyan képzete lehet az embernek, hogy ugyanazt a számot hallja egymás után kilencszer. Aztán szép lassan elkülönülnek a riffek, kivehetőbbé válik a bömbölés, és talán még azt is észrevesszük, hogy Marcus Andersson dühös húsklopfolása (a mi húsunkat klopfolja, persze) is mutat némi változatosságot, még ha intenzitása meg is marad a korong végéig.
Get It Off, Deadweight, The Cage, The Furnace, Live The Storm...csupa-csupa vidám dühkitörés, fölös energiák lecsapolásához kitűnő, hallatára talán még Lemmy papa is elismerően borzolná össze a svéd srácok üstökét, mégis jó, hogy ott a lemez végén a Fantom. A dal, ami hét percével ebben a közegben szinte már hihetetlenül hosszúnak tűnik, a nyitányában hallható doomos belassulástól pedig minden jó érzésű ember lefossa a bokáját. Így aztán még nagyobbat üt, amikor Ufféék két perc után végül itt is felveszik szokásos sebességüket, kisebb fajta szóló-orgiával búcsúzva el az atomjaira csépelt hallgatótól.
A Disfear nem csinál semmi nagy vagy különös dolgot, mégis, igen jól esik hallgatni ezt a tíz energiabombát. Legalábbis egy darabig, mert azt azért be kell vallanom, hogy így az ötödik-hatodik hallgatás felé már erősen fakul a dicsfény, kezdem unni a banánt. Ez az oka annak is, hogy nem adok magasabb pontszámot, illetve még egy dolog: a Disfearhez igen hasonló zenét művelő, hatásukat soha nem is tagadó hazai Chief Rebel Angel Death Rock Cityje egészen egyszerűen jobb. És ez nem semmi.
