Shock!

Az előző Disturbed, a fekete lemeznek szánt, felhabosított Evolution nem igazán működött nálam, de globálisan nézve is elmaradt a várt siker. Mindez aligha meglepő: az album nem volt éppen rossz, csak pont azokat a bizonyos megfelelően kiformált, különlegesen kiugró, tökéletes slágereket nélkülözte, amik elengedhetetlenek lettek volna a becélzott szintugráshoz. Ezek után tulajdonképpen papírformát jelent, hogy a Divisive-vel David Draimanék visszakanyarodtak a groove-os, döngölős, szóköpködősebb vonalhoz, bár az első eredmények alapján a zenekar aranykora végleg tovatűnni látszik. Éhen azért persze így sem fognak halni, hiszen ilyen alapokkal tényleg, szó szerint életük végéig turnézhatnak az amcsi arénákban a régi slágerekkel.

Draiman az előzetes nyilatkozatokban olyan varázsigékkel dobálózott, mint The Sickness meg Ten Thousand Fists, és különösebben nincs okom vitázni vele – bár a Divisive azért értelemszerűen inkább utóbbihoz áll közel, nem pedig a debüthöz. Vagyis a banda súlyos-zúzós, de már megadallamos refrénekkel megpakolt, ízes szólókkal színesített arcélét villantják fel ebben a tíz dalban, mindössze 38 percben. Szerintem aki szereti a zenekart, elégedetten hátradőlhet: az anyag összességében jól sikerült, mindent egyesít, amitől csak valaha is jók voltak, elhajlásokról ezúttal még csak nyomokban sincs szó.

Ugyanakkor csodáról sincs. Ez egy megbízható lemez, de nem érzem úgy, hogy át kellene rohannom tőle a falon, és valószínűleg azok sem most döbbennek majd rá a csapat nagyszerűségére, akik eddig nem szerették őket. Biztosra mentek, azt hozták, amiben a legjobbak, de az ötvenet közelítve, ki tudja, hány platinalemezzel a segge alatt, sportkocsikkal a luxusvillák garázsában, a dollárhegyekben Dagobert bácsiként úszva nyilvánvalóan senki sem olyan éhes már, mint a karrierje kezdetén. Vagyis az évszázad lemezét – vagy akár az évszázad Disturbed-lemezét – senki se várja, mert csalódni fog. Ha viszont bírod őket, nem nagyon lesz okod panaszra.

A bandától megszokott módon digitális, elektronikus, de erőteljes és hi-tech megszólalású Divisive mindenképpen rejt néhány kiválóan megformált dalt. A nyitó Hey You érdekes módon szerintem nem tartozik a csúcspontok közé, a másodikként robbanó, remek szólóval felvértezett Bad Man és a címadó azonban mindenképpen. Dan Donegan utóbbiban is hatalmasakat gitározik, sokszor leírtuk már, de megint leírom, mennyire nagyszerű játékossá fejlődött a banda karrierjének kezdete óta. Az Ann Wilsonnal megerősített, lassabb, sejtelmesebb dallamokkal operáló Don't Tell Me is tetszetős, bár azt a bizonyos nagy X-faktort sokadjára sem hallom benne, amit szerintem ki remélnek aknázni belőle hosszabb távon, de aztán majd persze elválik. Pofás a lemez utolsó szakasza is a Take Back Your Life-fal, a Part Of Me-vel meg a Won't Back Down rövid, direkt, arcbamászó megközelítésével. A zakatolós-dübörgős Unstoppable viszont inkább csak alapjárat, a kimértebb Feeding The Fire-ben meg Draiman énekel úgy, mintha húzná a szalagot a magnó. Ez sem feltétlenül újdonság, hosszabb távon rendszerint megszokom ezeket a témáit, de eleinte mindig furán hatnak. Összességében viszont talán egyedül a jellegtelenebb Love To Hate-et hagytam volna le az albumról, itt a szöveg is meglehetősen ostoba. A feszesre vett lemezhossz ugyanakkor egyértelműen jó pont, mert két-három nótával hosszabban már alighanem unalomba fulladna a műsor, így viszont nem érzem túllőttnek. Persze ezzel együtt sem a Disturbed a világ legváltozatosabb zenekara, de a saját palettájukon belül azért nagyjából mindent sikerül különösebb önismételgetés nélkül felvonultatni ebben az időkeretben.

Címével ellentétben a Divisive nem lesz megosztó album, a rajongótábor kajálni fogja. Végső soron meg úgyis ez a lényeg.