Shock!

Ilyesmi is elvétve adódik. Ugyanis még gőzerővel kagylózgattam a Divinefire előző, bemutatkozó albumát, amikor kezembe röppent ez a vadonat darab! Nagyon úgy tűnik, hogy a Jani Stefanovic-Christian Rivel párosnak igencsak beindult mind a szövegírói fantáziája, mind a zeneszerzői vénája, hisz a Divinefire első, Glory Thy Name, illetve ezen második albuma is idén látott napvilágot.

A Narnia frontembere mögött szorgoskodó ötös továbbra is súlyosan dallamos, túlnyomórészt sebes, erős szimfonikus hangzásvilággal támogatott nótákkal nyomul. Vajmi kevés különbség fedezhető fel a két anyag között, ami aligha csoda. Egy jól sikerült debütálás után ki várná, hogy valami gyökeresen eltérővel álljanak elő pár hónap múltán?

Ezen az albumon is élen járnak a durva, sötét riffekkel riogató, szilaj hangszerelésű nóták, melyeket a monumentálisan áradó szintihömpölyök, vokalizálások, valamint nagyívű dallamok varázsolnak könnyen emészthetővé. Továbbra is sok helyütt hallunk csembalókat, másutt mintha száznyi hegedű húzná a fülünkbe az elsöprő melódiákat. Ami konkrét, jól behatárolható eltérést mutat az előző albumhoz képest, az egy instrumentális nóta - Cryptic Passages - igen impozánsra sikeredett előadása, egy Queen-klasszikus (The Show Must Go On) duetté alakított feldolgozása, valamint a ballada elmaradása. A legelvetemültebb, ugyanakkor tán leghimnikusabb nóta ezúttal a New Beginning.

Ezerrel száguldó úthengerekből akad itt bőven, csak győzzünk lélegzethez jutni. A tiszta énekhez és vokálokhoz gyakorta járulnak vérbeli hörgős aláfestések. A nem ritkán neoklasszikus hangulatú zöngeményeket gond nélkül vágják agyon brutkó ökölcsapásokkal felérő teperések egyazon nótán belül. A Narnia/Rob Rock dobos Andreas Johansson időnként úgy tapossa a lábgépeket, hogy zászlóként lobognak tőle a dobhártyáim. Gityósuk, Patrik Gardberg pedig előszeretettel - mégis visszafogottan - virtuózkodik a szólók alkalmával. Christian Rivel számomra nem tartozik a kiemelten karizmatikus, azonnal felismerhető énekesek közé, de amit csinál, az mindvégig korrekt. Még a Leaving the Shadows-ban eregetett sikolyai is azok.

Ne változtass a jól bevált recepten! A Divinefire egyelőre tartja magát ehhez a tanácshoz. Amit létrehoznak, továbbra is rendkívül élvezetes. Egyszerre agresszív és sötét hangulatú, ugyanakkor messzemenően dallamos. Ez az összetettség itatja át nótáikat mind hangszerelésben, mind vokális téren. Nálam egyértelműen ők az év egyik felfedezettjei.