Shock!

Mindig úgy éreztem, hogy a Dog Eat Dog kapcsán a legtöbbekben él egyfajta kimondott-kimondatlan lesajnálás, ahogy mondjuk az Ugly Kid Joe esetében is. Én viszont kezdettől fogva csíptem kifejezetten pozitív kicsengésű, középsulis hangulatú lemezeiket, az pedig vitathatatlan, hogy néhány generációs slágert is köszönhetünk nekik. Meg egyébként is, nagyon jólesett néha ez a könnyedebb muzsika két izomból feszítő Biohazard- vagy Agnostic Front-korong között. Szóval, amikor 2017-ben, hosszas lemezínség után a Brand New Breed EP-vel visszatértek, nagyon örültem, és mivel az az anyag pontosan annak esszenciáját adta, amit szeretek a Kutyaevő Kutyákban, kimondott lelkesedéssel vártam a tizennyolc év után végre megérkező, ötödik Dog Eat Dog-nagylemezt.

És a Lit Uppal úgy is indul a Free Radicals, ahogy kell: ez egy igazi pattogós, energikus DED-himnusz, amit hallva szinte látom magam előtt a színpadon baseball-sapkában, fülig érő vigyorral rappelő John Connort. Refrénje is kellemes, fogós, fülbe ragadó, azaz simán hozzák vele a legjobb formájukat. A Kin aztán kicsit más, zeneileg valamivel komorabb vizekre evez, de szövege miatt – „We are family!" – ez is tuti koncertfavorit lesz. A rézfúvósokkal felvértezett, mondanivalója tekintetében a Kin folytatásának is tekinthető Never Give In is piszok erős, a Time Won't Wait pedig egy rövidke, gyors darab, fogós refrénnel és csordavokálokkal, amiről minduntalan a Rocky (nem a film) ugrik be. Mivel pedig ez volt anno a zenekar egyik legnagyobb slágere, nyilván a képlet ezúttal is működött.

A lemez első négy tétele alapján tehát még iszonyú lelkes voltam, a 1 Thinggel viszont eljött a fordulópont. Ez a könnyed tinglitangli már egyértelműen töltelék, amivel nem is lenne feltétlenül gond, hiszen korábban is befért náluk egy-egy ilyen, az viszont már komoly baj, hogy innentől ezek kerülnek túlsúlyba. A kifejezetten unalmas, lassan bandukoló Mean Str. például maximum helykitöltőként értékelhető, a Bar Down meg leginkább valami lounge barban, esetleg az oda vezető felvonó liftzenéjeként menne el. Szerencsére a punkos lendületű Energy Rockkal (milyen találó cím!) azért még sikerül felrázni a cuccot, az utána következő, bluesos lüktetéssel induló @Joe's meg simán a lemez legjobbja, holtversenyben a tipikus DED-himnusz Man's Best Frienddel, amire tuti egyszerre fog bemozdulni bármekkora közönség, bárhol. Ki ne akarná ökölbe szorított kézzel üvölteni, hogy „I love my dogs!", nem igaz? Ha ilyen fasza, pörgős, tökös energiabombákkal zsúfolták volna tele a Free Radicalst, bárgyú vigyorral szórnám is be rá a tíz pontot. Ezzel szemben az E1on1 és a Looking Back laposak, a záró, táncdalfesztiválosan andalgó, negédes Zambonit (azokat a gépeket hívják így, amik a korcsolyapályákon simítják el a jeget) pedig nem is igazán tudom értelmezni.

Sajnos a szomorú helyzet az, hogy ebből a lemezanyagból egy nagyon ütős, 25 perces EP-t lehetett volna csak összerakni. A fiúk ehelyett viszont mindenféle töltelékkel elhúzták a dolgot csaknem háromnegyed óráig. Kár érte, mert anno a Brand New Breed megjelenésekor még nagyon jól érezték, miből mennyi az egészséges, most viszont egyértelműen arányt tévesztettek. Ettől függetlenül a 2008-óta változatlan, John Connor – Dave Neabore – Brandon Finley – Roger Hammerli felállásban érkező banda november 3-án tuti felszántja majd az Analog színpadát. Ha ez a lemez nem is lett igazán erős, élőben hiba lenne kihagyni őket.