Shock!

A Dokken zenekar kezdeti korszakáig visszanyúló, néha enyhülő, ám annál gyakrabban kiéleződő Don Dokken – George Lynch konfliktust lehet hosszasan elemezgetni, de nem feltétlenül érdemes. Ezért én csak röviden fejtem ki, hogyan is látom a dolgokat: adott egy céltudatos vezéregyéniség, aki a munkát mindennél komolyabban veszi, és egy kissé „életből felmentett", szeretnivaló, egyben teljesen link, de zseniális figura, akik ha elcsípik a fonalat, ketten együtt varázsolni tudnak. Teljesen szokványos történet, az ellentétek vonzzák egymást, a teljes cikk is kevés lenne arra, hogy felsoroljuk a hasonló kölcsönhatásra épülő zenekarokat. Az ember sajnálja, hogy ezek az együttműködések végetérnek, a későbbi fellángolások pedig nem tartósak, ugyanakkor tudatosan vagy tudat alatt mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy jobb ez így. Egyrészt további összezártság esetén a felek valószínűleg záros határidőn belül kinyírnák egymást, másrészt pedig szétválásuk után is mi járunk jól. Elvégre a folyamatosan aktív Dokken mellett ma újra van Lynch Mobunk is, amely zeneileg legalább olyan erős, mint fénykorában (és Oni Logan időnkénti viselkedése révén George barátunk felé is görbe tükröt tart az élet).

Hab a tortán, hogy a kakaskodás már odáig fajult, hogy egyenesen két Dokken működik, és hamarosan a klasszikus felállás hangszereseivel kiálló Tooth & Nail (illetve korábbi kiadójuk keresete nyomán csak simán T&N) bemutatkozásával is megismerkedhetünk. Az új Lynch Mob EP-t sajnos még nem hallottam, de csak jókat írnak/mondanak róla, az eddig kiszivárgott T&N dalok pedig ígéretesek, és mivel az új (Don) Dokken lemez is jól sikerült, abszolút nem aggódom a jövő miatt – egy tőről három hajtás fakadt, ennek pedig a mindig újra éhes hallgató csak örülhet.

Személy szerint a poszt-Lynch korszak legjobbjának a John Norummal elkövetett Long Way Home-ot tartom, de ettől még úgy gondolom, hogy a színvonal végig egységes volt. A Broken Bones immár a harmadik lemez Jon Levin gitárossal, akivel úgy tűnik, tényleg nagyon működik a kémia. Ezt öt éve élőben is megtapasztalhattuk, de a legutóbbi anyag ízlésesen retrós hangvétele is megmutatta, hogy ha valaki hosszú távon beválhat Lynch helyén, az Levin, a Lightning Strikes Againnél jobban ugyanis még a régi társakkal sem lehetett volna jobban visszahozni a klasszikus feelinget. Miután tehát „az a kör" megvolt, most ismét kicsit modernebbre vette a figurát a csapat és kissé a Hell To Pay irányába kanyarodott vissza. Azaz borongósabb a hangvétel, zeneileg groove-osabb az irány, de ha elkapja az embert a hangulat, nagyon betalálhatnak a dalok. Ezen sorok írásának pillanatában, sok hallgatás után én is épp egy „elkapott" pillanatban leledzek, szóval most nagyon bejön a lemez, és korábban sem éreztem úgy, hogy ki kellene kapcsolnom. Ahogy közhelyesen mondani szokás tehát: időt kell adni a zenének, be kell érnie, és ha ez megtörtént, elkezd működni a dolog, megmaradnak a refrének és teljessé válik az élmény.

Persze mindehhez nem árt, ha az ember jól ismeri a Dokkent, így fog ugyanis ráismerni azokra a finomságokra, amelyek már a klasszikus időkben is megvoltak, és tulajdonképpen különlegessé tették a zenekart. Hogy érthető legyen: bár igazán remek a nyitó Empire harapós, lendületes témája, az akusztikus Todayt sokkal inkább tartom csúcspontnak. Igazán pörgős tételből még egyet kapunk, ez pedig a lemezzáró, igen fogós Tonight, ahol az egyik leginkább élményszámba menő Levin szólót is megkapjuk (van még belőle jópár, nagy király a faszi továbbra is). A két gyors tétel között pedig ezerféle hangulat, érzés, szín és gondolat bujkál zenei köntösben – érdemes lehet elmerülni a szövegekben, mert az atmoszférából úgy tűnik, fontos dolgokat vetett papírra Don (pláne, hogy utolsó albumról beszél az interjúkban). Az mindenesetre biztos, hogy az említetteken kívül még bőven akadnak jó dalok (címadó, Best Of Me, Waterfall), sőt, lényegében mindegyik az, és összességében kellően súlyos is a zene. Doki bácsi remekül egyensúlyoz a tradicionális és pszichedelikus elemek határmezsgyéjén, ami persze nem meglepő, hiszen mindig is ez volt zenéjének egyik fő erőssége.

A magam részéről abszolút elégedett vagyok a 2012-es Dokkennel, bármit tartogasson is a jövő, ez egy nagyon fasza kis lemez. Természetesen kíváncsian várom az „ellenbandák" anyagait (az állítólagos Dokken – Schenker együttműködésről már nem is beszélve), és örülni fogok, ha bármelyik formáció turnéját megnézhetem valahol. Személyes kapcsolatuktól függetlenül nagyon fontos, hogy ezek az arcok és dalaik jelen legyenek a zenei életben, mert pótolhatatlanok.