Shock!

Nehezen vettem rá magam az írásra, bár rengeteget hallgattam az új Dokkent mostanában. Nehezen jönnek ugyanis a gondolatok. Az előző lemez, a John Norummal készült Long Way Home a 2002-es év egyik legjobb albuma volt számomra, ezzel pedig nem is igazán tudom, hányadán állok.

Minden Dokken lemezzel sikerült megbarátkoznom, ezzel sincs komolyabb gond, de mivel a Long Way Home-ot egy húzós anyagnak tartom és újra meghallgatva sem gondolom másképpen; ez az új lemez kissé leülősebbnek, borongósabbnak, elszállósabbnak tűnik - amolyan Shadowlife módra. Erre egy fórumos kolléga pont az ellenkezőjét állítja a napokban: ez az új album egységesebb és riffesebb, mint a széteső és útkereső Long Way Home. A vicc, hogy a legutóbbi, Hammeres Don Dokken interjút olvasva is ugyanezzel a véleménnyel találkoztam úgy a riporter, mint maga Don szemszögéből.

Akárhogy is, riffesnek riffes a zene, de inkább amolyan "folyósan", mintsem zúzósan. Kissé szomorkásnak is érzem az alaphangulatot, persze Don hangjában mindig is megvolt ez a sajátos íz. Mindenesetre a lemez nagyon jó, minden dal egy külön kis világ, amely hosszas elemzésre és tanulmányozásra érdemes. Mégis igen egységes az összkép, nyilván a markáns stílusjegyeknek köszönhetően, tehát rendkívül kellemes hallgatnivaló az új Dokken. Ismét új a gitáros is és Don megint jó érzékkel nyúlt bele a jóba: a Doro mellől ismerős (már akinek) Jon Levin hiába töltött sok évet a civil életben (álmetálos!!!), nem felejtett el gitározni és nyilván itt zeneileg is nagyobb kihívás számára a feladat, mint a szőke démon háttérembereként lehetett. Nem gitározza ugyan szét a nótákat, de a Prozac Nationben és a Better Off Before-ban például hatalmasat alakít. Nem is beszélve a lendületessége miatt a lemezről kicsit ki is lógó, gyilkos Don't Bring Me Downban nyújtott teljesítményéről!

Na, e szám közben gondolkozom el mindig azon, hogy de jó is lenne még egy pár ilyen kaliberű tétel ide... Mert ez a dal felráz ugyan, de nagyrészt inkább egy lírai hangvétel jellemző végig: sok nóta olyan, mintha eredetileg akusztikusnak készült volna és később feldolgozták volna őket torzítva. Ez ugyan nem baj, mert az énekdallamok zseniálisan fogósak, de a sok ugyanolyan tempó egy kissé egysíkúvá teheti a lemezt: akinek nincs türelme sok-sok hallgatáson keresztül az ezernyi apró finomságra figyelnie, az bizony hamar ráunhat a lemezre.

Mint a fentiekből remélhetőleg kitűnik, nekem volt minderre türelmem, de meg kell valljam, az elején voltak bizonyos pillanatok, amikor komoly kételyeim voltak azzal kapcsolatban, hogy valaha meg fogom szeretni az anyagot. Éppen ezért csak komoly rajongóknak ill. csak vájtfülűeknek ajánlható a Hell To Pay, húszon aluliak pedig különösen tartózkodjanak tőle! Aki pedig belefér az előbbi kategóriába, a borító alapján ne vonjon le messzemenő következtetéseket, az ugyanis ismét kultikusan ronda!